Érdekes, hogy bizonyos magyar körök, elsősorban azok, akik anyagi érdekeik biztosítása miatt a román gazdasági, politikai élet irányítóinak holdudvarába kerültek, és így remélnek koncot, hasznot, nem lelkesednek az önigazgatás tényleges megvalósításáért. A pillanatnyi érdek elhomályosítja a tisztánlátást. Ők nem érzékelik kellőképp, hogy a hatalomból való részesedés tiszavirág-életű, akár a pünkösdi királyság. Hasonlóan pesszimisták, valójában autonómiaellenesek azok is, akiknek történelmi ismereteik hiányosak, és nem veszik tudomásul, hogy területi önkormányzat, székely történelmi régió nélkül e terület elrománosítása csupán évtizedek kérdése.
A tömeg, a nép – amely Wass Albert szavaival sem nem jó, sem nem áruló – megfelelő vezetőkkel képes megvalósítani a területi önkormányzatot, a Románián belüli belső önrendelkezést. Megfigyelhető az is, hogy egyre nő azok tábora, akik érzik és tudják, autonómia nélkül nincs székelymagyar jövő! Erdély-szerte nap mint nap hallani figyelmeztető jelzéseket a magyarság visszaszorításáról. Erre utalnak a marosvásárhelyi események. Erre figyelmeztetnek a Kolozsváron történtek. Kincses Kolozsvár, amely hajdanán a magyar kultúra fellegvára volt, ahol történelmi mércével mérve – 1941-ben – még alig 8,9 százalék arányban éltek román nemzetiségűek, ma már román többségű város. A más régiókból érkező betelepedő – az első és másodgenerációs – futballhuligánok szabadon, senkitől sem zavartatva ordítozzák: "Ki a magyarokkal az országból! Ki a bozgorokkal!" A futballmérkőzések idején slágerré váltak a magyarellenes jelszavak, természetessé a magyarellenesség kinyilvánítása. Isten őrizzen attól, hogy Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában stb. hasonlóra kerüljön sor. Mi történne, ha a székelyek ordítoznák: "Ki az oláhokkal Erdélyből"?
Mi történne, ha magyar fiatalok a románok számára jeles történelmi személyiségek emlékművét gyaláznák meg? A kökösi Gábor Áron-emlékmű meggyalázói, mint a videofelvétel is tanúsítja, büszkélkednek, hazafias cselekedetként értékelik tettüket. Mindez jelzi, hogy nem is voltak annyira részegek, mint ahogy a törvényszék megítélte. Különben az ittasság nem szokott enyhítő körülményként szolgálni. Vajon, ha ezt magyarok teszik, akkor a román állam törvényszéke enyhítő körülményként kezelte volna-e a részegséget, megintvén őket: ejnye-bejnye, miért ittatok annyit?
Véleményem szerint a kökösi emlékmű meggyalázása sokkal nagyobb vétek volt, mint a több ezer (ártatlan) civil ember bestiális legyilkolásáért felelősnek tartott személy, Avram Iancu 162 évvel későbbi jelképes felelősségre vonása, a csíkszeredai bábú felakasztása! Természetesen, nem értünk ezzel sem egyet. Azonban azzal sem, hogy senkinek nem jut eszébe: Kolozsváron a Biasini Szállón évek óta éktelenkedhet egy olyan tábla, amely magyarellenes uszítású szöveget tartalmaz. Azaz, azt a hazugságot, miszerint 1848–1849-ben Erdélyben 40 000 románt gyilkoltak le a magyarok, és 1200 román falut felégettek. Mindez akkor, amikor jól tudjuk, hogy 1850-ben a nem magyarbarát osztrák kormányzat felmérette az erdélyi román (polgári) lakosság áldozatainak számát. Eszerint (legtöbb) hatezer főre rúg a román áldozatok száma, amely arányaiban háromszor kevesebb a magyarokénál. És lőn e hazug, uszító rágalom nem magyarellenes!
Nem csak a kolozsvári futballdrukkerek körében dívik a magyarellenesség. Nemcsak a magyar emlékműveket megbecstelenítő senkiháziak körében, hanem a magas politikai elit soraiban is tetten érhető. Amikor Elena Udrea miniszter asszony Kovászna és Hargita megyében járt, akárcsak a korábbi évben, Székelyföld nevét tudatosan használta. Példát akart mutatni arra, hogy e beteges fétis, Székelyföld nevének kiejtésétől való félelem, ostobaság! A legnagyobb ellenzéki pártvezér, Victor Ponta azonban nem vette ezt tréfára. Ki is nyilvánította rosszallását. Szerinte elfogadhatatlan az, hogy a román kormány egyik tagja a Székelyföldet nevén nevezze. Vajon miért? Nem azért, mert az nem létezik, hanem azért, mert azt szeretnék, ha már nem létezne! Lucian Boia történész a Történelem és mítosz a román köztudatban című könyvében így fogalmaz: "a nacionalizmus velejárója a mások fölötti primátus érvényesítése".
Nos, erről van szó! A román nacionalista elit nem a székely autonómiától fél, hanem attól, ha elismeri e történelmi régiót, akkor előbb-utóbb biztosítania kell a területi önkormányzat jogát, amely által megszűnne a román hegemónia, és lehetetlenné válna Székelyföld elrománosítása!
