A dátum. Október 23. A 21. századi magyar embernek talán a legfontosabb történelmi dátum ez. Mindenkinek ajánlom, hogy beszélgessen el egy idős emberrel, aki részt vett a forradalomban. Olyan élményekben lesz része, amiket az iskolában, tankönyvből vagy egy történésztől nem kaphat meg.
Bevallom: ahhoz, hogy meg tudjam írni ezt a cikket, utána kellett néznem pár dolognak, és beszélgetnem kellett pár emberrel, mert mi, mai fiatalok nem tudunk eleget az ’56-os eseményekről. Azokról, amelyek fiatalok kezdeményezésére indultak, azokról, ahol fiatalok harcoltak és haltak meg a magyarok szabadságáért. Böngészem a képernyőt. Szemem nem bírja már, de tovább olvasom. Az internet képes beszámolóit nézve kezdem átélni az akkori kort, eszméit, hangulatát. A recsegő Kossuth rádió hagyományos műsora mászik fülembe...
Hirtelen megszakad a műsor — a tüntetést engedélyezte a belügyminisztérium. Felöltözöm, kezembe kapom az előkészített, kivágott lobogót, és kifutok a térre. Szívem megdobban a látványtól. Tízezer ember. Bármilyen szempárba nézek, lelkesen engednek nekem utat. A Petőfi-szoborra felszökve meglobogtatom a zászlót, válaszol rá a tömeg vidám, szabad kiáltása. A Nemzeti dal elszavalása után elindulunk. Jobbról-balról csatlakoznak hozzánk.
A Kossuth Lajos utca—Bajcsy-Zsilinszky út— Nagykörút—Margit híd útvonalon végigvonulva, a Bem-szoborhoz érkezünk. A tüntető tömeg már százezer lelkes magyarból áll, aki a Szózat elhangzása után az összes zászlóból kivágja a címereket. Egyik egyenruhás katona mellém áll, és letépi sapkájáról a vörös csillagot. Átölel, és énekel a tömeggel. Az emberár elindul a parlament felé, azt beszélik, hogy Nagy Imre szólni fog. A Kossuth tér délután hatkor már megtelt. 250 000—300 000 ember kéri a parlament erkélyére Nagy Imrét. Hirtelen lekapcsolják a villanyt, de senki sem fél. A tömeg együtt, mint egy nagy állat: oly hangos és erős, hogy vele szemben nincs esélye semmilyen hatalomnak. A villanyt visszakapcsolják, és az erkélyen megjelenik Nagy Imre. A reformígéreteket óriási taps, fütty kíséri. Közben a tömeg megtudja, hogy ledöntötték a Dózsa György úti Sztálin-szobrot. Hazamegyek, és izgatottan hajtom fejemet az ágyra.
Óriási dörrenésre ébredek. Az útra érve lohol velem szembe az évfolyamtársam, és levegő után kapkodva ordítja: FEGYVERBE! Ekkor már puskák és automaták hangja közeledett. Aztán több száz fiatallal állunk az utcában, és fegyverrel haladunk. A tömeg vonul. Elesem. Gránátszilánkok repdesnek mindenfelé. A szovjet katonák. A tömeg csak vonul előre.
Hirtelen felkapom a fejem. Megdörzsölöm félig még álomban kalandozó szemem. A tévé hangja szól: ,,...az ’56-os forradalom megemlékezésének 51. évfordulóján a tüntetők Molotov-koktélokat dobtak a rendőrökre. A mai nap mérlege: tizennégy sebesült..."
Ferencz Áron
