Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal kezdődik majd minden életrajzi beszámoló abban a múltösszegző kötetben, amely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Leánylíceum 1959-es végzős évfolyama egykori diákjainak visszaemlékezéseit tartalmazza. A Mi, az ’59-esek című emlékgyűjteményt József Álmos szerkesztette, a kéziratokat összegyűjtötte és gondozta Bordás Attila, Horváth (Farkas) Piroska és Szabó Zoltán Ferenc.
E könyv az 1952-ben érettségizettek úttörő munkáját követi. Az ő ötletük volt a diákévek, majd a felnőttkor történéseinek összefoglalása azzal a nem titkolt céllal, hogy a jövő generációi számára mintegy alulnézetből világítsa meg a XX. század második fele hazai viszonyainak egy részletét – írja a bevezetőben József Álmos. Olyan időben született és növekedett nemzedék életébe nyer az olvasó bepillantást, amelynek gyermekként kijutott a háborús idők nélkülözéseiből, szüleik meghurcoltatásából, az érdemtelenül kuláknak nyilvánított felmenők miatti kirekesztésből, majd felnőttként a kommunizmus megannyi rettenetéből. Külön kell szólni az ötvenhatosokról, azokról a mikós diákokról, akik egykor együtt indultak az ötvenkilencben érettségizettekkel, de egy szabadságérzetből fakadó diákcsíny miatt tizenöt-tizenhat évesen tört ketté az életük és kerültek hosszú évekre börtönbe, majd szabadulva megbélyegzettként kezdték újra göröngyös életútjukat.
Sokan elhunytak, egyesek azért nem vállalták emlékeik megírását, mert túlságosan felkavarónak tartották visszaemlékezni a nélkülözéssel teli időkre, többen nemrég veszítették el élettársukat, és nem volt lelkierejük hozzáfogni az íráshoz. Ellenben azok, akiknek írásaiból megszületett a több mint kétszáz oldalas emlékgyűjtemény, olyan dolgokról írtak, ami a negyvenes évek elején született nemzedék majd minden tagjának kijutott.
Ábrahám Árpád visszaemlékezése nyitja a kötetet, akinek unokabátyját, Ábrahám Árpád torjai katolikus papot az 1956-os magyarországi forradalommal való szolidarizálás és szervezkedés indokával kivégeztek. Ilyen erős leütés után következik a többi beszámoló, amelyekből többek között megtudjuk, a zágoni Barabás Dezső pályaválasztásában meghatározó volt Rác Gábor pedagógusi habitusa és ajánlása, hogy egyetemen tanuljon; a szemerjai Benő Mihály nem felejti, miként tördelte négyszögekre a kekszet a szünetben Ütő András, és csepegtette lánya a tanulók szájába a csukamájolajat eleségpótlásként, de emlékszik a magyar tanárnő selyemharisnyájára és miniszoknyájára is; szeretettel emlékeznek a korán elhunyt Berekméri Tiborra; Borbáth István Ágoston mikós bentlakó életében, főként édesapja korai halála miatt különös szerepe volt a szolgálatos vigileknek, aparitoroknak, és arról is beszámol, milyen nagy hatással volt rá a tanárok közül Benedek Károly és Bogdán Antal testnevelő tanár, valamint Erőss János, aki órákon március 15. jelentőségéről beszélt, később pedig a kommunista diktatúra áldozatává vált.
Bordás Attila, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Csaba és az 1993-ban elhunyt Jancsó Sándor története külön kötetet érdemel. Ők voltak azok a mikós diákok, akik 1957. március 14-én, majd 1958-ban megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet, és emiatt mind a négyen börtönbe kerültek. Fogságban váltak nagykorúvá, és hat év után, 1964-ben szabadultak. Szabó Rozália, volt osztálytársuk írja a kötetben, "ők a mi hőseink, mártírjaink. Adassék tisztesség és megbecsülés nekik".
Csősz János elismeréssel ír Albert Ernőről, de megemlíti, hogy miatta sok zsebet bevarrtak, mert nem tűrte, ha zsebre tett kézzel jön szembe vele egy diák; Darvas László színész édesapját tartja pályaválasztása indítójának; Erdélyi Béla kivette részét az Agytröszt nevű, románul nem tudó gúnyszervezet elnökségéből; Héjja Sándornak, aki otthon sokat hallott a háború utáni éhínségről, az újrakezdésről a semmiből, azzal indult a mikós pályafutása, hogy a berecki gőzössel megérkezett Szentgyörgyre, és a bentlakásban hamar megismerkedett a fika, nevelő, kimenő, szilencium, konviktus, mustra, betegszoba fogalmakkal. Rádió-, varrógép-, kerékpárműhelye volt Huttera Tibor édesapjának, ezért tartották kizsákmányolónak, és amíg "az egészséges származásúak jobb jegyet kaptak", őt lepontozták.
A kulákcsemetének szenvednie kellett gyermekkorában, nem kapott csukamájolajat, nem avatták pionírrá – emlékezik János Huba. "Ötödikes voltam, amikor a tanító néni azt mondta, hogy ne jöjjek iskolába, mert anyukám kulák" – írja Költő László, akinek édesanyja tüntetett a kollektivizálás ellen, és ez volt a bűne. Bagoly Ilona szülei sem álltak be a kollektív gazdaságba, így arra emlékszik, hogy iskolai évei rettegésben teltek, nehogy emiatt eltávolítsák a Mikóból.
József Álmos a háromévesek emlékeit fogalmazza meg a háborúról, majd nagyobb diákként már arra emlékszik, Izsák József és Erőss János miként erősítette a tanulók magyarságtudatát. "Fiúk! – mondta Izsák tanár úr – mi nem taníthatjuk nektek Petőfi Nemzeti dalát, Kölcsey Himnuszát, Vö­rösmarty Szózatát, de ezt mindenkinek ismernie kell!" Megemlékezik Dobolyi László aligazgatóról, aki "a nyakleveseket nagy előszeretettel osztogatta", a "galamblelkű Lurtz Helmuth"- ról, Rácz Lajos, Bitte papáról, Becsey Pálról, Salamon Ferencről, a "jólelkű Tiboldi Zoltánról", Harkó Józsefről, Rácz Gáborról és a többi nagy emlékezetű tanárról.
A 2008-ban elhunyt Kiss Attila, akinek visszaemlékezése adalék a sepsiszentgyörgyi színház történetéhez, a Fürdő utcai református elemiben kezdte az iskolát, amikor a napot a miatyánkkal kezdték, "majd jött a tanügyi reform és az ateista nevelés".
A Székely Mikó Kollégium diákjainak legszebb élményei a táncestekhez, a különböző kultúrcsoportokhoz fűződnek, sokan írnak a tánccsoport kiszállásairól, kirándulásokról. Jó visszaemlékezni a klottkötényes időre VIII–IX. osztályban, ezután következett a sötétkék szövet ruha, szintén fehér gallérral – fogalmaz Bokor Erzsébet. Bosin Ilona azokra az időkre világít rá, amikor a bentlakásban örvendtek a zsíros kenyérnek, a lencsefőzeléknek, a fasírtnak, a rántott krumplinak. Szász Tibor kiegyensúlyozott, türelmes, jó humorú matektanár volt, Albert Ernő igényes, tartásos, halk szavú, Kelemen József katonás, néha ironikus, cinikus, szókimondó, külsőre erélyes tanár, érzékeny és mélyen érző ember – tudjuk meg Csorba Máriától. Nagy szeretettel emlékszem vissza Anikó nénire, Seprődi Kiss Annára, aki megszerettette a magyar irodalmat, de a kézimunkázást is – őrzi emlékezetében Lakatos Ilona, akinek Könczei Lászlóné Izsák Anna Cilike volt egyik példaképe, de Incze Sándor osztályfőnököt is nagyra tartotta.
Az illyefalvi Veress Margit úgy emlékszik arra, amikor szeptemberben szalmazsákkal megrakott szekéren vonultak be Kádár Zsófiával a bentlakásba ágyat foglalni, hogy az otthontól való megválás miatt volt elég sírás-rívás, odébb pedig hálás a drága jó tanároknak, Incze Sándor osztályfőnöknek, Kónya Ádámnak, Kelemen Józsefnek, Rácz Lajosnak, Dani Árpádnak.
Volt öröm, bánat, siker és sikertelenség a Székely Mikó Kollégium 1959-ben érettségizett diákjainak életében, de, amint Mikola Erzsébet fogalmaz: az idő mindent megszépít. Talán azért is tanulságos az ötvenkilencesek emlékgyűjteménye, mert ez a nemzedék felnőttként nem abból táplálkozott, amit gyermekként elvett tőle a háború, a nélkülözés, hanem arra építette jövőjét, amit a Székely Mikó Kollégiumban megtanult: emberség, becsület, szeretet.