Már húsz éve lehet beszélni az 1956-os magyarországi forradalomról és erdélyi áldozatairól, de még sehol sem tanítják, ki-ki úgy szedi össze az ismereteit az 55 évvel ezelőtti eseményekről, ahogy tudja – s bár az utóbbi időben sokféle dokumentum és feldolgozás megjelent az első kommunistaellenes felkelésről, a Székely Nemzeti Múzeumban szervezett vasárnapi megemlékezésen megtelt a Bartók Terem.
Mindenféle korosztályból akadtak, akik két, Csíkszeredából az iskolából elhurcolt túlélő, Puskás Attila és Zsók László (akkor tanár és diák) visszaemlékezéseivel készült filmre beültek, ünneplőben vagy pulóverben. A történtek egyik legfájdalmasabb vetülete, hogy az idő nem gyógyít be minden sebet, mindent ma sem lehet kimondani, hiszen az elnyomók oldalán is vannak túlélők, családtagok és titkok is. Egy-egy ilyen alkalommal azonban oszlik kissé a homály, és jó néhány kérdésben tisztábban lehet látni. Az évfordulóra kiírt esszépályázat méltatása felért egy leckével: Rab Sándor történelemtanár a számon kért előzményeket, következményeket, világgazdasági és -politikai helyzetet is összefoglalta a díjkiosztás előtt – meglehetősen kemény feladat volt ez a középiskolásoknak, mégis több egyéni és csoportos dolgozat készült. Az első díjat egy kovásznai diák vitte el. Sötétedéskor fáklyával indult a közönség az ’56-os emléktáblák megkoszorúzására, az ünnepség himnuszaink eléneklésével zárult.
