Meglepetéssel vette tudomásul, hogy Sepsiszentgyörgyön, egy viszonylag kis városban milyen változatos a színházi kínálat, a magyar és a román társulatok, az M Stúdió egy időben négy-öt előadást tart műsoron, nyilvánvalóan ezek az előadások sokban hasonlítanak egymásra, sokban különböznek, de a fontos az – hangsúlyozta Esrig –, hogy a nézők megtalálhatják a számukra érdekeset.
Ezek a színházak az elmúlt években kialakították sajátos arculatukat, a Reflex fesztiválon is láthattuk, hogy a mai, modern európai színházakkal összehasonlítva is versenyképesek. Nagy szerepük van a nézőközönség alakításában is. Nagyon sok a fiatal, érzékeny membránként reagálnak olyasmikre is, amelyek néhány éve még erős ellenállásba ütköztek. A nézők kinevelésében Bocsárdi Lászlónak határt vonható, fontos szerepe van. Amikor idekerült, a kilencvenes évek közepén egy szétesett, kedvetlen társulatot talált, jöttek vele a Figura-színház általa nevelt színészei is. A romániai magyar színházi világ eléggé szkeptikusan viszonyult Bocsárdi elképzeléseihez, emlékszem, egyszer a vonaton együtt utazhattam Vásárhelyre Oláh Tiborral, aki nyíltan elmondta, hogy szerinte ez a két társaság soha nem fog egy nyelven beszélni, ami a Figura Stúdiónál, egy amatőr társulatnál sikerülhetett Bocsárdi Lászlónak, az itt eleve bukásra van ítélve, s csodálkozik Nemes Leventén, a színház akkori igazgatóján, hogy belement ebbe az eleve kockázatos kalandba. Nos, az idő Bocsárdit igazolta, sikerült egy évtized alatt nemcsak kinevelnie színészeit, alkalmassá téve a társulatot a nagy kihívásokra, de sikerült – és ez legalább olyan fontos! – kinevelnie közönségét is. A szentgyörgyi nézők nagy része, főleg az első években, mély ellenérzéssel viszonyult a modern színházi kísérletekhez, lassan, fokozatosan csökkent az ellenállás, és néhány igazán kiváló előadás született, elég itt csak Bocsárdi Shakespeare-rendezéseire, vagy Brecht Szecsuáni jólélekére, az Ilja prófétára, Tamási Énekes madarának merész és eredeti adaptációjára célozni. Ezek az előadások hazai és külföldi fesztiválokon is nagy, visszhangos sikereket arattak, díjakat nyertek, a román és a magyar kritika is értően viszonyult Bocsárdi elképzeléseihez, közben megjelent a színen az M Stúdió, egy mozgásszínház, kialakítva a maga sajátos arculatát, és a román társulat is magára talált, főként Radu Afrim rendezései arattak – és méltán – sikert, s keltettek országos érdeklődést. Amint David Esrig is elismerően hangsúlyozta, ez a kisváros fokozatosan színházi várossá vált, el tudott tartani három modern színházat, öregbítve a város hírét, nevét. A város és a megye vezetői is rájöhettek arra, mit is jelent a három színtársulat a város imidzsének alakításában. Ez nem volt mindég így, és
nem ment viták nélkül,
volt, amikor befolyásolni próbálták a színházak műsorpolitikáját, erőfeszítéseket tettek azért, hogy "közönségbarát" előadások szülessenek, azzal érveltek, hogy a nézők egy része nem is érti a modern előadásokat, az ő igényeiket is figyelembe kellene venni. Az, hogy Bo­csárdi elképzelései lassan, folyamatosan alakítva a társulatot, alkalmassá tették a nagy feladatokra, nem győzött meg mindenkit. Az újrapályáztatások botrányai sem tántoríthatták el Bocsárdi Lászlót, aki bízott a maga igazában, színházi elképzeléseiben, színészeiben és nézőiben, s tántoríthatatlanul haladt a maga útján, olyan spektákulumokat teremtve, amelyek fesztivál- és kritikai sikerei őt igazolták, sokan ma a román és a magyar színházi világban Tompa Gábor mellett a másik, meghatározó jelentőségű rendezőnek tartják. Rendezhetett jeles román színházaknál is... (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ellenségei ezt is felrótták, miért nem ül itthon etc.) Ezért is volt fontos, önelégültség nélkül kijelenthetjük, a Háromszék szerepe a szentgyörgyi színház elfogadtatásában. E sorok írója az elmúlt másfél évtizedben körülbelül egykötetnyi elemző kritikával igyekezett megvilágosítani és érthetővé tenni Bocsárdi nagy szabású, a nagy európai modern színházakkal egy húron pendülő, egy nyelvet beszélő rendezéseit. De az idő nem állt meg, s Bocsárdi is kísérletezni kezdett, különösen érdekes volt ilyen szempontból a Moliére-előadása, ahol nagy szerep, mondhatni,
főszerep jutott a szövegnek,
bizonyítva, hogy a társulat jelentős művészei nemcsak mozgáskultúrájukat alakították, hanem szövegmondásban is hatalmasat fejlődtek. Egy időben a romániai magyar társulatoknál alig volt olyan színész, aki érthetően el tudott mondani egy verses szöveget. A szentgyörgyi társulatnál ilyen szempontból is más a helyzet. A Reflex Fesztiválon láthattunk egy prágai Kafka-előadást, ahol főszerep jutott a szövegnek. Látszott, hogy Bocsárdit mélyen megérintette ez a kísérleti előadás, érdekelni kezdte ez a fajta színház (is), a Moliére-előadásban bizonyította, tudja ezt is. A szövegmondásnak nagy szerepe van a Bánk bánban is, Bocsárdi legújabb rendezésében, és a Balogh Attila egyetemi hallgató által rendezett, furcsa Szophoklész-előadásban, a Trakhiszi nőkben. Itt néhány színész, elsősorban Molnár Gizella a dajka, D. Albu Annamária Déianeira, Pálffy Tibor Héraklész s Erdei Gábor Likhász szerepében fantasztikus teljesítményt nyújt, s itt mutatkozik be egy fiatal, szép reményekre jogosító színész, Kónya-Ütő Bence Hüllosz, a fiú szerepében. Sodró erejű, izgalmas előadás született, de néhány újítás kissé bizarrá teszi a képet, itt elsősorban az új fordítás ellentmondásaira célozhatunk, boszorkányokról, nyugdíjról beszél a görög világban, s a fiatal rendező, a görög tragédiákban oly fontos kar szerepét is megváltoztatva, székely népdalokkal illusztrálja a szereplők iszonyatos szenvedéseit. Ezek önmagukban gyönyörűek, a lányok fantasztikusan énekelnek, csak éppen nincs közük a tragédia világához, puszta illusztrációk... Nehéz, szinte lehetetlen vállalkozás a székely népdalt bevinni a görög sorstragédia világába. Itt két különböző kultúra szikrázik össze, nagyon sokszor kioltva egymást.
Bocsárdi László új rendezése,
a Bánk bán különös kísérlet.
Az előadást követő szerdai találkozón a rendező és a színészek beszélgethettek a nézőkkel, s meglepően sokan maradtak a teremben, mutatva, hogy az ilyesféle közönségtalálkozóknak fontos szerepük lehet az előadás értelmezésében, elfogadtatásában. Kissé szkeptikusan s provokálva feltettem az elkerülhetetlen kérdést, mennyire mehet el egy mai rendező a szöveg értelmezésében, Bocsárdi ugyanis eléggé meghúzta a szöveget, sőt, elhagyta az utolsó felvonást is, a király visszatér és rendet csinál. Nos, itt nem tért vissza, maradtak a nyugtalanító problémák, amelyeket Bocsárdi rendezése újszerűen közelít meg, a fragmentáltság ugyan nem mindig indokolt, de felgyorsítja kissé az előadást, amelynek így sajátságos ritmusa lesz.
Bocsárdi mindkét kifogásomra nyílt és kérlelhetetlen őszinteséggel válaszolt, a szövegértelmezésben nincs határ, állította, a rendező mindent megtehet, amit akar, ha a húzások és kihagyások a rendezői elképzelést szolgálják, a rendezői víziót kiteljesítve. A fragmentáltság meg egy új stílus kialakításának első kísérlete – fejtegette. Bánk bánja lemondott a nagy és összetéveszthetetlen előadásait oly jellegzetessé tevő fantasztikus képekről, a minuciózus aprólékossággal és gondossággal megszervezett tömegjelenetekről, bizonyos szituációkban nehéz helyzetbe hozva színészeit. Mivel a mai szentgyörgyi társulat legjobb színészei szerepelnek – a szereposztás sokszor telitalálatok sora, gondolunk itt elsősorban Nemes Levente Pe­túrjára, Pálffy Biberachjára, Mátray Lász­ló Bánkjára, Szakács László Tiborcára, Kőmíves Mihály Mikháljára –, sikerrel alkalmazkodnak a rendező újításaihoz, és ami ebben a koncepcióban talán a legfontosabb, hitelessé teszik a magyar nemzeti dráma nagy alakjait. Az természetesen a következő előadásokban dőlhet el, hogy Bocsárdi mennyire tudja elfogadtatni új elképzeléseit. Biztató, hogy nem ül a babérjain, tizenöt év után is mer és tud kísérletezni...