Csak ez maradt, az ég, az ég.

Hol nap sütött, hol havazék,
s a télét és a tavaszét
s a nyárét-őszét mind megadta.

Ó, érte éltem, nem miatta!

Csak ez maradt, az ég, az ég.

Meg-meg derűs, meg-meg borús.
Békés meg égiháborús.
Felhős, mint annyi gond alatt
a napról-napra-gondolat.
És mennyei báránysereg!
Terelgeték juhász szelek.

Csak ez maradt, az ég, az ég.

Ó, minden titkát rég kiadta.
Ó, érte éltem, nem miatta!
Ó, égten égtem, poklok pokla,
egyszersmind Mózes csipkebokra;
égten-szakadtam darabokra;
értem a szivárványok csokra
kigyújtá mind a hét színét –
az én szememhez készült csókra.

Csak ez maradt, az ég, az ég.

Hogy’ tudja ember földi húsát
mardosni égi szomorúság!
Szürcsölni agya velejét!
A taszitó, a delej ég.
Mámorító, mennyei kínnal!
hogy alkohollal, kokainnal
se kábul el a föld fia.
Csuda tragikomédia!

Az ég, az ég. Csak ez maradt el.
Ezer világtájjá szaladt el.
Ó, érte éltem és szerettem.
Egem, miért hagytál egetlen?

Csak ez maradt, az ég, az ég.
A számolatlan, az egyetlen.

Többé sohase lesz ilyen.

S itt orgonál, benn, Messiaen.

A költő hagyatékából