A vármegye közgyűlése a politizálás helyszínéül szolgált, ahol lehetőség adódott a helyhatóság vezetőinek, de a kormányzat politikájának bírálatára is. A törvényhatósági közgyűlések alkalmával a képviselők a városi vezetőkkel vagy akár az alispán munkájával szemben fogalmazhattak meg kifogásokat.
Az 1878. július 18-i közgyűlésen például Kökösi Endre tiszti ügyész Forró Ferenc alispán jelentését marasztalta el, az abban foglaltak valódiságát kérdőjelezte meg. Felszólalásából nem hiányzott a cinizmus sem, amikor az alispántól azt kérdezte, hogy az utóbbi hat év alatt legalább egyszer járt-e a szolgabírói járásokban, mert az előterjesztéséből ez nem tűnt ki. Ugyanakkor Révai Pál a körorvosi hálózat betöltetlenségére hívta fel a figyelmet. Nem volt pályázó, aminek okát a rosszul fizetettségben keresi, szerinte 300 forint javadalmazással az orvoshiányt nem lehet megoldani, ezért magasabb fizetéseket kellene kieszközölni. Háromszék vármegye 1878. december 10–11-i törvényhatósági közgyűlésén Veress Gyula a mulasztások sorában megjegyzi, hogy bár a vármegye megalakulása már elég régen megtörtént, pecsétjén még mindig a régi elnevezés szerepel: "Nemes Háromszék és Miklósvárszék pecsétje". Székely Gergely a kormány külpolitikáját bírálta, és arra kérte a résztvevőket, hogy a közgyűlés rosszallását fejezze ki az ország keleti politikájával szemben, de azt is szóba hozta, hogy a honvédeket a törvényhozás beleegyezése nélkül az állam határainak elhagyására ne kényszeríthessék. Császár Bálint, Sepsiszentgyörgy polgármestere viszont helyeselte az ország külpolitikáját.
Itt jegyezzük meg, hogy Reich Albert, az ojtozi veszteglőintézet igazgatója 1881 tavaszán Potsa József főispánnak címzett levelében a régi pecséthasználathoz hasonló mulasztásra hívta fel a figyelmet: az országhatáron lévő kétfejű sasos Habsburg-címert még mindig nem cserélték ki magyar felségjelzéssel. "A kérdéses kőoszlopra helyezett kétfejű sas csakugyan létezik, azon időben helyeztetett közvetlen a Romániába átmenő határszéli hídra, amikor 1854-ben az itteni országút elkészült. Az én idejövetelemmel a kőből faragott sasnak egy részét leverettem, felkértem Háromszék vármegye mérnökét, hogy a sas helyett az ország címerét helyezzük el." S minthogy válasz levelére nem érkezett, felhívását megismételte: "Az ez ideig az abszolút rendszer által létezett országos határjelzőt, mely kétfejű sassal kőből kőoszlopra faragva volt, leverettem, és kértem a királyi mérnököt, hogy ahelyett Magyarország jelvényét tehessük fel mielőbb."
A fellebbviteli törvénykezés helyének megszüntetése 1875-ben Sepsiszentgyörgyön, és annak Kézdivásárhelyre helyezése a lakosság nagy részének érdekeivel ütközött. Sepsiszentgyörgy mint vármegyeközpont semmiképpen sem volt hajlandó elfogadni ezt a döntést. Az elégedetlenség odáig fajult, hogy 1875. augusztus 25-én népgyűlésen tiltakoztak a kormány határozata ellen. Bakcsi Ferenc, Sepsiszentgyörgy országgyűlési képviselője elfogadhatatlannak minősítette a rendelkezést, amely a törvénykezés fő helyéül nem Sepsiszentgyörgyöt választotta, holott ez található a szék központi részén. Háromszék vármegye közgyűlésein többször is szóba került a törvényszék visszahelyezésének a kérdése. Az 1879. november 18-i közgyűlésen Székely Gergely indítványozta: a kormánynak tudomására kell hozni azokat az érveket, amelyek alapján jogosan követelik a törvényszéknek a vármegye széléről a központba való helyezését. Az indítványt a képviselők egyhangúlag elfogadták.
A vármegyék közgyűlései kapcsolatban állottak egymással, gondolataikat, javaslataikat levelezéssel hozták egymás tudomására. Ez azért is volt jelentős lehetőség a törvényhatóságok életében, mert ezáltal közös álláspontot alakíthattak ki olyan politikai vagy gazdasági kérdésekben, amelyekkel nem értettek egyet. A kiegyezést követő államszövetség néhány kérdésben, mint például a vámközösség, egységes képviseletre épült. A politikai élet szereplői közül azonban sokan ezt a közösködést károsnak tekintették a magyar érdekekre nézve. 1901 nyarán Háromszék vármegye törvényhatósági bizottsága gyűlésén Heves vármegyének a vámközösség megszüntetése tárgyában küldött átiratát tárgyalták meg. Molnár Józsiás országgyűlési képviselő az Ausztriával fennálló vámközösség káros hatását és az önálló vámterület kialakításának előnyeit fejtegette. A kiegyezés alkalmával sem vetették el és nem zárták ki az önálló vámterület lehetőségét, így pártoló folyamodványt javasolt a kormányhoz. Hasonló értelemben beszélt Veress Gyula, aki szintén a kormányhoz kívánt fordulni a vámszövetség megszüntetése tárgyában. Ferenczi Géza bizottsági tag Háromszék vármegye szempontjából elemezte e fontos politikai, de egyúttal gazdasági kérdést. Az önálló vámterület kialakítását és a Heves vármegye feliratához való csatlakozást hangsúlyozta. Azt is javasolta, hogy a közgyűlés az önállóságot hangoztatva forduljon az országgyűléshez. Török Andor kézdivásárhelyi polgármester is csatlakozott az előtte szólók véleményéhez. A közgyűlésen elhangzottakról név szerinti szavazást rendeltek el: 32 szavazattal 18 ellenében az állandó választmány véleménye határozattá emelkedett, ennek értelmében a közgyűlés egyetértését fejezte ki Heves vármegye vámközösség elleni állásfoglalásával.
A Romániával való szomszédi viszony az 1886-os vámháborút megelőző években jónak minősíthető. Szoros gazdasági, kereskedelmi kapcsolat alakult ki Háromszék vármegye és Románia között, nem beszélve arról, hogy az elszegényedett lakosság egy része boldogulását a Romániában való idénymunkában vagy akár az oda való kivándorlásban látta. A jó kapcsolatok ellenére időnként bizonyos események nyugtalanságot okoztak Háromszék hivatalosságainak. A legsúlyosabb szarvasmarhabetegséget, a marhavészt Erdélyben a XIX. század második felében a szigorú biztonsági intézkedéseknek és a betegség elleni szérum alkalmazásának köszönhetően sikerült jórészt leküzdeni. Állandó veszélyt jelentett viszont a betegség Romániából való átterjedése. 1882 végén nyugtalanító hírek érkeztek Romániából a marhavész pusztításairól. Háromszék vármegye közigazgatási bizottságának 1882. december 5-i ülésén szigorú biztonsági intézkedésekről döntöttek. Bodzavám környékén a Romániából érkező szarvasmarhák beistállózását határozták el, a Romániával határos erdőkben betiltották az erdőlést. A sósmezői veszteglőintézet a Romániába való utazást mind szekéren, mind gyalogszeresen beszüntette. Az onnan bejövőket szigorú fertőtlenítésnek vetették alá. A sósmezői határzár megerősítésére a nagyszebeni katonai parancsnokságtól egy század katonaság kivezénylését kérték. Az 1883. április 3-i közigazgatási bizottsági ülésen is kiemelten foglalkoztak a Romániában dühöngő marhavész leküzdésére hozott intézkedések szigorításával. Elhatározták, hogy a vármegye határait ezentúl katonasággal őriztetik.
