Kiskoromban faluról hazajövet mindig elvarázsoltak a kivilágított temetők. Úgy hittem a szürkületben pislogó fényekről, hogy azokat apró tündérek gyújtották, s minden november 1-jén bált rendeznek, hogy megünnepeljék eltávozottaink életét.
Mondhatni, roppant naiv voltam, de gyermekszívemmel mindent csodálatosnak láttam. Hittem a jóságban. Hittem a szeretetben. Hittem az igazságosságban. Talán még a Szépség és a Szörnyeteg önzetlen szerelmében is.
Ma, több mint tíz év elteltével, már másképpen szemlélem a dolgokat. Hétköznapian, ha lehet így fogalmazni. Míg évekkel ezelőtt a katolikus és ortodox egyház azt tanította, hogy az elhunytakról azért fontos megemlékeznünk, mert azok tisztelete kihat evilági életünkre, s egyféle megtisztulásban részesülünk ezáltal, addig napjainkban úgy érzem, hogy azt a gyertyát csak azért gyújtjuk meg, mert ez is csak egy november 1-jére bejegyzett napirendi pont a határidőnaplónkban. (S ha éppen ezen a napon nem sikerül elvégezni, akkor még mindig bepótolhatjuk néhány nap, esetleg egy hét múlva.)
Felmegyünk a temetőbe, viszünk magunkkal néhány szál virágot is, majd gyertyát gyújtunk elhunyt rokonunk sírjánál, elmormogunk néhány szót – "ez a Maris jó asszony volt, fáradt férjét mindig meleg étellel várta haza a munkából, ráadásul sosem veszekedett", vagy "Pistu egy erőst részeges ember hírében állt" –, de ezt is csak azért, nehogy megszóljanak, milyen kevés időt töltünk a sír mellett. Aztán hazakullogunk, leülünk a 2000 lejt érő LCD tévénk elé, s bosszankodunk, hogy milyen nagy volt a forgalom, sehol sem tudták megoldani és elkerülni a rend emberei a kisebb-nagyobb dugókat a temetők körül, s nekünk már megint a harmadik utcában kellett parkolnunk, mivel mindenki olyan kényelmes, hogy autóval érkezett (köztük mi is), s elfoglalták a parkolóhelyeket.
Ezzel kapcsolatban felmerül egy kérdés, mely már egy ideje szöget ütött a fejembe: miért suttognak, és miért olyan áhítatosak az emberek a temetőkben? Az ott oszladozó testeknek már nincs szükségük a csendre, mégis, mintha mindenki az ő nyugalmukat vigyázná, mintha csak mély álomban lennének, s mintha lehetséges lenne őket ebből felébreszteni. Pedig bennük már keresve sem találnánk neurózisra utaló jegyeket – ellentétben az élőkkel, akik emellett folyamatosan veszekednek, ordítanak, még akkor is, ha nem siketek, de annál inkább neurotikusak.
Vajon még sok időnek kell eltelnie, míg eljutunk a környezetünkben élők, s így önmagunk tiszteléséig?
Bencze Melinda
.jpg)
