A levelek már lehullottak, ott fekszenek halomban a fák alatt. Betemetik a kemény és repedezett földet. Rozsda­barnák, vörösek főképp. Egé­szen aprók, behullnak a hasadékokba, és egészen nagyok, leplezik a szürke föld sebeit. Még nem száradtak ki, ha rajtuk tapos az ember, nem reccsennek meg, hangot sem hallatva simulnak a cipőtalp alá. Sokan sétálnak végig a vöröses díszszőnyegen. A fák tehetetlenségbe fagyva nézik. Olykor felkel a szél, elröpít néhány levelet, messzi földre viszi őket, de a fák ágai nem mozdulnak. Rendületlenül merednek az ég felé, a szél csak megtörik rajtuk. A madarak elrepültek délre, a levelek már nem sokáig bírják a cipőhadak támadását, de a fáknak ott kell állniuk továbbra is. Végignézik leveleik halálát, és várakoznak.
Tizenhárom fa várakozik az újabb tavaszra. Tizenhárom fa néma rendületlenségben. Tizen­három fa az út végén, mint tizenhárom bitófa...

Ugron Nóri