Hogy miért? Immáron tizennyolc éve férjével, Aykler Bélával, Béla bácsival időt és fáradtságot nem kímélve minden évben Kanadából Magyarországra utaznak, hogy az anyaország határain kívül kisebbségben élő magyar fiataloknak (kárpátaljaiaknak, délvidékieknek, felvidékieknek és erdélyieknek) tábort szervezzenek. De nem akármilyent: Magyar­ságismereti mozgótábort, hogy ezzel is erősítsék a fiatalok magyarságtudatát. Fontosnak tartom, hogy még többen tudjanak erről, ezért is kértem meg Zsuzsa nénit (riporter, egyetemi tanár, könyvíró, és még sorolhatnám a foglalkozásait), a tábor alapítóját és főszervezőjét, hogy válaszoljon kérdéseinkre.
– Mi késztette önöket arra, hogy létrehozzák a Rákóczi-tábort?
– Kárpátalján egy faluban megálltunk – színmagyar falu volt –, és odajött vagy négy-öt fiú... éppen az úton bicikliztek és labdáztak. Körülállták kocsinkat, és elkezdtünk velük beszélgetni. Mindegyik magyar iskolába járt. De mikor megkérdeztük, hányan jártak Budapesten, akkor egyik se jelentkezett (körülbelül tizenhat kilométerre voltunk a határtól). Nem is kellett több bizonyíték, akkor már olyan gazdasági különbségek voltak Magyarország és a szomszédos államok közt, hogy alig lehetett egy határon túli magyar fiatalnak csak úgy átlátogatni Ma­gyarországra. Megvolt a terv. A férjem, mint mindent, anyagi szempontból nézte a helyzetet, látta, hogy ez a befektetés igen kitűnő szellemi gyümölcsöt hoz – az ifjúságon keresztül. Hisz ő is Kárpátalján született, jól emlékszik arra, amikor először látta Buda­pestet. De felmérte, hogy ehhez komoly anyagi támogatásra van szükség. Jómagam 17 éves koromban utaztam először Magyar­országra és Erdélybe, ahol összeszorult szívvel láttam sorsukat. Először 1994-ben, amikor 80 fiatallal megindult a mozgótábor: Erdély, Délvidék és Kárpátalja részvételével. Egy torontói szervezet, a katolikus egyház, a Rákóczi Alapítvány és az Aykler cég fedezte az első tábor költségeit. Kimondottan nem kértünk és nem fogadtunk el egyéni támogatást: nem tudtuk, sikerünk lesz-e. Rájöttünk, hogy ez más, mint a többi, sok táborba elhozzák a határon túliakat, és például a Velencei-tó mellett nyaraltatják őket. Alig akad, ahol összehozzák őket más határon túli fiatalokkal, és annyit utaznak a két hét alatt. Rájönnek, hogy nincsenek egyedül a kisebbségi sorsban, és arra is, a külföldi magyarság törődik velük.
– Mi a véleménye az erdélyi táborozókról?
– Csodálatosan tehetséges fiatalok. Min­den évben meggyőződésünk az, hogy soha nem lesz még egy ilyen csapatunk, de a következő évben kellemesen csalódunk. Csak gratulálni tudunk az erdélyi szülőknek és az iskolarendszernek, hogy ilyen értékes fiatal nemzedéket nevelnek minden nehézség ellenére.
– Mit üzennek a délvidéki találkozóra készülő Rákóczisoknak?
– Azt üzenjük, hogy nagyra értékeljük a szervezők munkáját, és hogy legyen ez a hétvége lelki felüdülés és feltöltődés mindnyájatoknak. A Rákóczi-tábor üzenetét adjátok tovább egymásnak, a legfontosabb, hogy lássátok, egy nagy magyar családhoz tartoztok, és nem vagytok egyedül a kisebbségi sorsban.
– Talán még túl korai ezt kérdezni, de mivel próbálja meggyőzni a diákokat, hogy pályázzanak a jövő nyári táborra?
– Mi már nem próbálunk meggyőzni senkit semmiről, ez most már a ti munkátok, meggyőzni iskolatársaitokat, padtársaitokat, hogy micsoda élményben volt részetek, és hogy ők is pályázzanak a Rákóczi-táborra.
– Mi késztette önt arra, hogy megírja a Megtagadva című könyvet?
– A Megtagadva előszavában elmondom, melyek azok a családi kötődések és elhatározások, amelyek alapján megírtam ezt a könyvet. A tábor végén azért adunk mindenkinek egy példányt ebből, hogy megismerjétek Suti bácsi és Berci bácsi nagyon nehéz ifjú éveit, és lássátok, milyen borzalmas következményei lehetnek a gyűlöletnek, ha elterjed. Csak a szeretet örök.
– Mi a véleménye Erdélyről és az Er­dély­ben élő magyarságról?
– Erdélyben életemben először 17 éves koromban jártam. Már akkor sok csodálatos élménnyel tértem haza. Azóta nagyon sokat olvastam Erdély történetéről, és arról, hogy miért olyan érdekesek ott az emberek kulturális szempontból, szellemileg, lelkileg. Nagyon kö­zel áll a szívemhez Erdély, azért is, mert édes­­apám Mára­marosszigeten született, és így részben én is erdélyi származású vagyok.

Végh Nimród