Öt évig éltek együtt ők öten: apu, anyu, Hugó, a barátja és a daganat. "Aztán a daganatnak megtetszett anyu, és úgy döntött, hogy elviszi magával az égbe" – mesélte Hugó apukája hazafelé a kórházból. Hugó pislogott, és úgy tett, mintha értené, hogy segítsen apunak, megelőzve a magyarázkodást. "A gyerekek mindig tudják, ha hazudnak nekik a szüleik. Anyu meghalt" – gondolta végig Hugó ezerszer az évek alatt. Apu egyre többet ivott, Hugó pedig a barátjával játszott, csak ő maradt neki. A nevét soha nem árulta el.
Tegnap Hugó éppen kilépett a tömbház kapuján, mikor egyszerre a nyakába zuhant a sok emlék és fájdalom. "Huszonegy véka alá rejtett magány / járja át életem minden percét / boldogan eladnám neked most" – kezdte írni Hugó fájdalmas sorait egy földön talált papírfecnire, ő sem tudja, hogy miért éppen így. Majd eldobta, és sírni kezdett. A feje fölött az ég olyan kékeszöld volt, mint az a magányos szeretet, amit Hugó nap mint nap érzett mostanában. Leült a járda szélére, elővette a zsebéből a kis noteszét, és újra írni kezdett: "Kedves B" – próbált elkezdeni egy levelet, aztán kihúzta a megszólítást. "Még soha nem írtam le a neved, barátom. De tudod, milyen ez: az ember felnőtt lesz, és már csak az létezik, amit lát, vagy leír, vagy kimond. Igen, én is felnőtt lettem." Ekkor felnézett az égre, és kacagni kezdett, befejezte az írást, és csak kacagta, ahogyan a gyerekkori barátjának levelet ír. Szánalmasnak és elhagyatottnak érezte magát. Eltette a noteszt, és szaladni kezdett. Teljes erejéből szaladt.
Szaladt fel, az ég felé, bele a kékeszöldbe, kacagott, sírt, és csak szaladt. Közben pörögtek a fejében a sorok, a vers, amit a fecnire írt, folytatni akarta. "Neked most nem fáj a hazugság / öntött őrjöngő lelket belém s beléd / szerettem, mikor tilos volt a lélegzeted / magaménak mondanám ha hinnék még a fényben / lakom mikor álmodom a tisztaság erejéről / beszélek és Istentől kapott szeretetről / nevezném el életem és huszonegy évem / itt van, vedd el" – zuhantak rá a szavak, és Hugó is zuhant a vágyaiban, a magányában, életének értelmetlen sodrásában. Zuhant felfelé a kékségbe, anyu ölébe akart bújni, a sírjára borulni, vagy csak szaladni, mindig hozzá. Újabb papírfecnit vett elő, de már írni nem volt ereje, csak mondta, ordította. "Anyuci, jövök hozzád. Oda fel, hozzád fel. Ugye nem azért mentél el, mert ott jobban figyelnek rád? Ugye érezted, hogy mi apuval szeretünk téged? Ugye vársz rám ott, anyu? Anyu! Én is daganat akarok lenni, veled lenni, oda, az égbe felmenni."
Hugó arra ébredt, hogy a járdán fekszik, és három öregasszony bámulja a lépcsőház elől. "Jól van, fiatalember? Hiányzik az édesanyja?" – kérdezte a legbátrabbik néni tőle. Mire ő kedvesen mosolygott, ahogyan mindig mindenkire szokott, összeszedte a szétszóródott dolgait, megigazította frizuráját, beült az autójába, és munkába indult. Éppen indította be az autót, amikor egy pille repült a szélvédőre. Hugó kiszállt, két ujjával megcsípte a kis pillét, rutinosan köszönt neki – "szia, B" –, majd belső zsebébe tette, visszaült a kocsiba, fordította a kulcsot, azaz fordította volna, de.

Bartha Loránd