Nem kívánok történelemleckét adni, inkább beszámolnék arról, amit átéltem néhány nap alatt. Bevallom, nem úgy ismertem Törökországot, ahogy ma látni lehet. Elsősorban hatalmas erőt képvisel, szinte minden szinten.
Számunkra, magyarok számára pedig az a legfontosabb, hogy itt szeretnek és megbecsülnek minket. Ennek ékes bizonysága a Rákóczi-ház gondozása.
Néhány általános adat: a 2007-ben kiadott Világatlasz szerint Törökország területe 779 452 négyzetkilométer (Magyarországé 93 030), népessége 73,2 millió, ebből 99,8 százalék mohamedán vallású. A világi köztársaságot 1923. október 9-én kiáltották ki, első vezetője Kemal Atatürk. Ezt a mai napig megünneplik az egész ország területén.
Csoportunk október 22–28. között tartózkodott Törökországban. Az első éjszakát Rodostóban (Tekirdag) töltöttük, innen indultunk Csomakala felé. Átkelés a kompon, aprópénzt érdemes kéznél tartani, mert gyorsan-gyorsan kell menni, és aprót nem adnak vissza. Trójában a híres faló másolatát mutatják be, jó pénzért. Ellenben igen nagy a régi vár kőalapja (kb. Kr. e. 1600-ból). Tengerparton indultunk Bursa felé, amely régente Törökország fővárosa volt. Meglátogattuk a híres kék mecsetet, ott található II. Mohamed sírja és a családjáé is. Javítás alatt a nagy mecset, olyan kőfaragást láttunk, mint a csipke. Meglepő volt, magyarázta az építésen dolgozó két mérnök, hogy beépítettek olyan csőrendszert is, amely előre jelzi a földrengést, hogy menekülni tudjanak. Ankarában, Törökország mai fővárosában részt vettünk a magyar tanszék által szervezett konferencián. Előadást tartott (magyarul) a velünk utazó Varga János budapesti professzor (ezt sajnos lekéstük, városnézés miatt), török nyelven pedig dr. Dávid Géza, az MTA tagja, az ELTE török tanszékének filológiaprofesszora. Régi barát, rokon, és büszke rá, hogy nagyapja Szárazajtán született (én is). Szerinte jó lenne, ha Erdélyből is jelentkeznének diákok a török tanszékre. Szlovákiából már van egy, Szerbiából két hallgató... Ankara óriási, és a régi vár maradványa is elbűvölő.
Másnap már fordultunk hazafelé (milyen jó érzés). A hegyekben utazva szegényesebb helységeket is láttunk, de Safranbolu, ahol megálltunk, egy örmény-akala város, a világörökség része. Egyedül bolyongtam, és végül egy kedves török bazáros segítségével találtam vissza a buszhoz. Mikor mondtam, hogy "madzsar", megölelt, és rögtön elvezetett az engem kereső társasághoz...
Késő este érkeztünk Ahcahocába. Sajnos, ott valódi tragédia történt másnap, október 27-én. Reggel vidáman ébredtünk, mecsetet látogattunk, de 15 órakor a szállodában sok rendőr fogadott: valaki közülünk a tengerbe fulladt. Sajnos igaz, Gavallér Lajos, aki feleségével Németországból érkezett a Rákóczi- és Mikes-ünnepségre, meghalt. Miért ment ki a közeli tengerpartra, nem tudjuk. Utazásunk során többször kifejezte, mennyire szereti az erdélyieket... Este a társaság kérésére áhítatot tartottam. A német követség is rögtön kifejezte részvétét és megígérte segítségét.
E szomorú eseményt leszámítva szívesen emlékszünk vissza az ott töltött napokra. Szeretettel írom le, hogy egy nép, aki szeret minket, megérdemli, hogy meglátogassuk.
INCZE SÁNDOR
