Háromszéken pedig valamikor egy talpalatnyi állami erdő sem volt. A kérdés vizsgálatának nyomába eredve legelőbb, némi összehasonlítás végett, Hargita megyébe ugrottam át, s meg kell mondanom, nem bántam meg.

Viszonyítsunk!

Csíkszeredában ugyanis arra derült fény, amit az országos sajtó eddig nem tükrözött kellő hangsúllyal. Ott — alighanem keményebb küzdelmek révén — arányaiban is sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki, bár a pálmát még korai lenne bárkinek odaítélni.

A megye erdővel borított összterülete 207,354 hektár, ebből 1991-től a földtörvények megjelenésének és alkalmazásának rendjén 2007 júniusáig 172 308 hektár került magántulajdonba, azaz az összterület 83 százaléka.

Tessék ezt összevetni azzal, ami lapunkban megjelent megyénkről, s ami táblázat formájában világosabban szemléltethető:

Erdők összesen Visszaadtak % Állami tulajdon-

ban pillanatnyilag

Háromszék 173 759 ha 130 076 ha 74,86 43 680 ha

Hargita 207 354 ha 172 308 ha 83,09 35 046 ha

Az időszakos adatok tehát mindenképpen a szomszéd megye javára billentik a mérleget, a törvényalkalmazás ott, annak ellenére, hogy jóval nagyobb területről és nyilván több tulajdonosról is volt szó, arányaiban közel tíz százalékkal többet szolgáltatott vissza, ami abszolút számokban még többet jelent, mint lenne a háromszéki tíz százalék, és megfelelne az itteni akár tizenöt százalékának is. Lehetetlen nem kiemelni azt, hogy egy következetesebb jogszabály-alkalmazás folyik a szomszéd megyében, a nagyobb munkavolumen ellenére előbbre tartanak, és alighanem előbb fognak célba érni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Háromszéken tulajdonképpen csak 107 000 hektáron történt meg a birtokba helyezés, a többi 23 000 hektáron még ilyen-olyan okokból húzódik, illetve húzzák-halasztják a területek átadását, s hogy az új gazdát az erdők kezelésében ezernyi más ok is hátráltatja, a gazdálkodás millió nyűggel küzd ― a helyzet itt még ennél is rosszabb és hátrányosabb. Nem kívánunk a felelősség kérdése felől értekezni, de mindez nem válik dicséretére semmiképpen az itteni helyi és megyei bizottságoknak, sem a többi érintett erdészeti, adminisztratív és politikai tényezőnek.

No de nem célunk senki mennybe menesztése sem, Hargita megyében ugyanis éppúgy nem volt az államnak erdeje valamikor, mint nálunk, s mégis miért maradt ott, ahol nem volt, miből — e kérdésnek érdemes lesz egy másik alkalommal alaposabban utánanéznünk.

Kifésülendő gubancok

Mivel eddig részletekbe menően foglalkozott lapunk a megyei állapotokkal, hadd irányítsuk a figyelmet ezúttal a szomszédbeli pár beszédes körülményre, miként azok kiviláglanak a megyei igazgatóságról beszerzett adatokból.

Hargita megyében, szemben a mi hat magánerdészetünkkel és négy állami erdőkerületünkkel, hat a magánerdészetek és hat az államiak száma, az utóbbiak 105 000 hektárt kezelnek, azaz a terület szinte fele-fele arányban oszlik meg a magán- és állami erdészetek közt, míg Háromszéken a mérleg a magánszféra javára billent már, bár azok területe nálunk egyenként kisebb, mint a szomszédoknál. Ez a jövedelmezőség, fenntarthatóság szempontjából korántsem mellékes.

Hargita megyében az igazi vita a Csíki Magánjavak kb. 15 000 hektárja körül zajlik, s ez még sokáig fogas kérdése marad a tulajdonrendezésnek. Hogy ez mennyire lényeges, kitűnik abból, hogy a pillanatnyilag állami tulajdonban lévő terület közel felét teszi ki, esetleges reprivatizációja tehát a Hargita megyei állami erdőket nagyságrendileg csökkentené, a mai 17 százalékról 8—9 százalékra szállítaná le. Többek egybehangzó véleménye szerint a kérdés tisztázása politikai akarat függvénye. Mindenesetre, az erdészeti igazgatóságon nem hiszik, sok esélye lenne annak, hogy a Magánjavak nevüknek megfelelően kikerülhetnének az állami szférából, mivel, mint fogalmaztak: ,,voltaképpen megyei tulajdon voltak, tehát akár állami erdőnek is minősíthetők".

Holott az igazság

Holott az igazság egészen másként fest, ha némi történeti ismeret birtokában közelítünk a dologhoz. Az 1921. évi földreform a Szé­kelyföldön főleg kisajátítások formájában érintette a közbirtokosságokat. A szóban forgó kérdést Mikó Imre így foglalja össze: ,,Külön fejezetet foglal el a kisajátítások történetében a csíkmegyei volt I. Székely gyaloghatárőrezred leszármazói vagyonának, vagyis a csíki magánjavak elvétele. A földbirtokreform-törvény csak a naszódi volt román határőrezred vagyonát mentesítette a kisajátítás alól, noha mindkettőnek az eredete ugyanaz. Az Erdély és Moldva közt 1769-ben történt határrendezés folytán Erdélyhez visszacsatolt havasokat 1783. május 27-én II. József a határőr katonaságnak ajándékozta. A csíki székelyek és naszódi románok 1851-ig zavartalanul használták birtokukat. Ekkor I. Ferenc József a székely határőr katonaságnak a szabadságharcban való részvétele miatt a székely határezredeket feloszlatta, s a vagyont elkobozta a kincstár javára, a naszódi II. román határőrezred vagyonát pedig az ezredet alkotó családoknak örök tulajdonába adta. A kiegyezés után, 1869-ben az elkobzott I. és II. székely határőrezredek birtokait is visszaadta a király Csík, illetve Háromszék megye közönségének örökre és feloszthatatlanul, magántulajdon címén. A csíki magánjavakat azzal az ürüggyel, hogy az állami tulajdon, és »Csík vármegye közönsége« császári kegy folytán csak haszonélvezője volt, minden ellenszolgáltatás nélkül, egész terjedelmében, minden ingó vagyonával együtt elkobozták az (román ― szerk. megj.) állam javára. A csíki magánjavak, 62 539 hold, nagyrészt legelő és erdőterület, azonkívül több nagyértékű ház, iskola és kaszárnya Csíkszeredában, földműves iskola 150 hold mintagazdasággal, a csíksomlyói árvaház, egy borszéki nyaraló szegény betegek részére és több tisztviselői, gazdatiszti lakás." (Huszonkét év, Stúdium, Bp., 1941. 34―35. old.) A továbbiakban Mikó a rablógazdálkodást bélyegzi meg, mellyel a termelői engedélyt kapott vállalkozók siettek a Magánjavak erdeit minél előbb letarolni. A román állam és a székelyek vitája végül a Nemzetek Szövetsége elé került, mely a vagyon egy részét visszaítélte a székelységnek, de az tulajdonosi jogait csak 1940 után gyakorolhatta.

Az idézetet azért tartottuk szükségesnek, mert újabban ismét éles nézeteltérés dúl a Csíki Magánjavak körül, ezúttal az azt visszaigénylők táborában. Erről mondotta dr. Garda Dezső képviselő, aki a gyergyóiak részéről alelnöke a Magánjavak visszaszerzése céljából létrehozott bizottságnak:

― A Csíki Magánjavak alelnökségéről le fogok mondani, mert Hajdú Gábor, az elnök, volt szenátor és miniszter, hibásan, mint kisebbségi vagyont akarja visszakérni.

A képviselő úgy látja, a Magánjavak e minősítése, a jogcím meghatározása magát a reprivatizációt veszélyezteti.

― Holott az határőrkatonai birtok volt! Én leadtam Hollóban, Bélborban,Tölgyesen és Békáson a gyergyói részre az igénylést, és mint határőrkatonai tulajdont kértem vissza, mire ő még egyszer leadta ― más minősítéssel. Úgy vélem, így soha nem fogják visszakapni. Én beszéltem a visszaszolgáltatási és a megyei bizottsággal is, előkészítve a talajt. Erre ő másba kezd! Persze, a megyei tanácsnak akarják visszaszerezni!... ― tette hozzá magyarázatképpen.

A Csíki Magánjavak visszaszolgáltatását a volt határőrkatonák leszármazottainak még nem tárgyalta a megyei bizottság, még nem vált hát el, kinek az érvei és érdekei nyomósabbak, és nem tudni, nemzetközi fórum elé kell-e ismét járulni, hogy e közösségi javunkat ismét bírhassuk.

Az erdész nem rendőr

Visszatérve az összehasonlításra, a csíki állami erdészet a háromszékitől eltérően nem őrzi ingyen senki erdejét, még átmenetileg sem. Az erdészet önfenntartó, tehát profitérdekelt — világosítottak fel, s ez annyira igaz, hogy volt tulajdonos, akivel felbontották a szerződést, mert rájöttek: csak azért kellenek úgymond neki, hogy törvénytelenségeit fedezzék. Mint ismeretes, a Szentkeresztbánya körüli erdőirtás híre az országos sajtóba is eljutott. A szomszéd megyében éppúgy gondja minden erdészetnek, hogy egyáltalán nem tömbösítettek az erdők, ezen azonban segíteni senki nem tud, lévén az az egymásnak ellentmondó törvények alkalmazásának következménye.

Figyelemre méltó törekvése az erdészetnek, hogy ahol árverezéssel bízzák meg, ott eladás előtt előbb osztályoztatja a fát. Azaz nem lábán bocsátja áruba, hanem az út mellől, és, miként hangsúlyozták, ott, helyben tartva meg a licitet. Külön a tűzifára, külön vastag műfára és külön a vékony műfára. Eszembe jut, hogy Háromszéken nem egy helyt a lábon való eladás dicséretét zengték előttem, miként megírtam, s most íme, mások épp attól óvakodnak, és nem ok nélkül: minél jobb árakat akarnak ugyanis elérni. A Hargita megyei erdészetnek kitermelő egysége és deszkagyára is volt, a közelmúltban felszámolták, mert már csak veszteséget termelt. Az okokat firtatva, az elavult technológiára és a lej felértékelődése miatt külkereskedelmi gondokra hivatkoznak. A vadászat hasznából egyelőre jut az erdészetnek, a jövőben ez alighanem a tulajdonosoknak jut, ,,akik, lehet, nem mérték még fel: csak beruházások árán aknázhatják ki" ― fűzték hozzá. Visszaesett a málnabegyűjtés, a gombának lenne viszont kereslete, tárolási kapacitásaikat azonban nem tudják kellően kihasználni. Egy húron pendülnek a háromszékiekkel a visszaadandó erdészházak, ingatlanok dolgában, azaz elzárkóznak tőle, az országos Romsilva, mint köztudott, nem hajlandó lemondani épületeiről csak pénzért. A törvény az átadást írja elő, pénzbeli térítésről nincs benne szó, a törvényértelmezés e vitája nyilván még eltart egy ideig Romániában.

Nos, ezeket tudtam meg Csíkszeredában. Egy figyelemre méltó javaslatra még kitérnék végül. Elhangzott, hogy az erdészeknek a fatolvajok tettenérésében rendőri feladatokat kell teljesíteniük, holott a falopás is épp oly lopás, mint bármelyik másik. Megfontolandó javaslat hát, mondják, hogy a nyugati államokhoz hasonlóan, az erdésznek nálunk se kelljen nyomoznia és bírságolnia, miként azt elvárják tőle, sőt, kötelezik rá, lévén alapfeladata, felkészültsége, képzettsége egészen más.