Akkor már csak hárman voltak, ennyien maradtak a népesebb csoportból, hárman, az ünnepség maradékai. Harmadik társuk, egy idősebb vendég, már formában volt, az utolsó két órában egyfolytában menteni kellett előle a kolléganőiket. Kétségbeesetten jött oda egyik is, másik is, hogy csináljatok valamit, az öreg nem hagy békén, olyan ajánlatokat tesz, és olyanokat mond, hogy mi szégyelljük magunkat helyette. Szóval ott tartottak, hogy késő is volt már, a bulinak vége is volt már, és hogy ők hárman, a vendéglőzáró ünnepelők nem a szállásra tartanak, hanem egy emelettel fennebb mennek, az illető műintézménybe, magyarán: a kupiba bé. Még egy palack bort is magukkal vittek, nehogy szomjan maradjanak odafenn.
Félhomály, pult, kényelmes fotelek, külön szeparék asztalkákkal, ülőhelyekkel; odébb, a terem végében pedig egy hatalmas fémrúd, a munkaeszköz a táncosoknak. Helyet foglaltak, idősebb társukat is elhelyezték az egyik fotelben, aki azonnal el is aludt, ők pedig reménykedően ültek le a helyeikre. Nem kellett sokáig várni, mert jött is egy hölgy, vagy inkább kislány. Azonmód, mintha csak régi ismerősök lettek volna, helló, helló, be is telepedett közéjük egy szál semmiben. Fiatal, enyhén molett lány volt, mindössze tizenkilenc éves; valahonnan bentről, Moldvából, mondta is, hogy honnan való. Akik begyűjtötték onnan, valamelyik távolabbi, elmaradottabb moldvai falucskából toborozták több más társával együtt őt is; két-három hónapig, fél évig dolgoztattak egy-egy újabb transzportot a városban, amíg meg nem "unták" a helyi erők, aztán vetésforgószerűen kicserélték a lányokat távolabbi, hasonló szolgáltatásokat nyújtó intézmények husikakészleteivel.
Ilyenformán mindig friss, legalábbis frissnek tűnő áru várta a klienseket.
Kérhetek egy pohár italt, kérdezte olyan ártatlansággal a hangjában, mintha csak az óvoda középső csoportjában hagyta volna el szájacskáját ez a szende kérésecske. Hát hogyne, édes lelkem, persze, hogy kérhetsz. A kéz pedig közben el-elkalandozott a beszélgetés alatt ide is, oda is; itt ugyanis lehetett, benne volt az is az ital árában. Egyébként igen türelmes lány volt, nyugalmából ki nem zökkenve, tisztességesen (lehet, ez itt nem épp a legjobb szó) válaszolgatott mindenfélére. Honnan jött, mióta van itt, milyenek a tarifák, szereti-e, amit csinál, neki mitől jó ez? És így tovább. Egyszóval igazi mélyinterjú készült itt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha megmarad belőle valami másnapra is, nem felejtődik el, s még, ki tudja, hasznát veszi az (író)ember valamikor.
A kedves kis hölgynek, kislánynak időnként "dolgoznia" is kellett; ilyenkor elnézést kért, és a terem másik végében található fényes fémrúdhoz libbent, és ott, a zene lüktetésére libegett, lengett egyet; máskor pedig olyan eszeveszett forgásokat csapott, mint egy ringlispíl; aztán megint enyelgett picit a rúdjával, majd nem sok idő múlva pihegve megjelent az asztaluknál. Egy ilyen táncbetét közben, magukra maradván, belekóstoltak az italába; közönséges üdítő volt benne, amit aztán a végén a kliens pezsgőáron természetesen kifizetett. Egyiküket nem hagyta nyugton a kisördög, a következő tánc alkalmával kivette az asztal alá rejtett bort, és töltött egy rendes adagot az üdítőjébe. Észrevette, persze; ahogy visszaért, rögtön belekóstolt, és feddőleg tekintett rájuk, hogy a titokra fény derült, és egy amolyan jól van, no, én is tudom, hogy ti is tudjátok alapon, egy ejnye-bejnye, fiúk, de huncutak vagyunk mosollyal elütötték a turpisságot.
Nem kellett kerülgetni itt semmit; egyenesen lehetett kérdezni tőle, és ő is egyenesen válaszolgatott a kérdéseikre. A lányokkal szereti, azt mondta, a társaival, amikor munka után, vagy csak úgy, munkán kívül, egymásnak csinálják. És nem ott, ahol amúgy szokás, hanem a másik helyen, az izmos, gyűrűs szájon. Az az érzés, az mindennel felér, sóhajtotta feléjük; összehasonlíthatatlanul jó, valami plusz, még nekik is, akik ebben a szakmában dolgoznak.
A boruk szépen elfogyott, s mivel azt nem akarták, felszedték a fotelből idős társukat, akinek a másfél-kétórás alvás után fogalma sem volt arról, hogy hol van. Ha azt mondják akkor neki, hogy le kell ő is pengesse a tarifát, mert neki is "megvolt", úgy járt volna, mint az a kupiba igyekvő öregúr a régi viccben, akinek a nyilvánosház portásnője fog­hegyről odaveti: ej, bátyám, hova-hova, hi­szen maga rég túl van már ezen. Túl vagyok, nyögi az öreg elhaló, reszketeg hangon. Hát akkor hol kell fizetni?
Másnap reggel aztán a szállásról indulnának hazafelé, ki-ki a maga otthonába. Egyikük előtt hosszú út áll, sok-sok kilométer hazáig. Másiknak csak ide, a mindössze hatvan kilométerre levő szomszéd városkába kell átugrania. Lehordanak mindent a szállásról a szálló elé, az autóhoz, csomagokat, öltönyt a vállfán, félcipőt csak úgy, szabadon, amikor keresni kezdi a távolabbi vendég a slusszkulcsot.
A slusszkulcs azonban sehol.
Visszamennek a szobába, ágyak alá bújnak, fürdőt megnéznek, szekrényeket nyitogatnak, de a slusszkulcs nincsen.
És a nagykabát sincs sehol, amiben maradt a kulcscsomó.
És a Paradis csak este tízkor nyit.
És tizenhárom óra van még addig, a nyitásig.