Micsoda képzavaros dolog lehet, milyen huncutságot takarhat ez az első látásra kissé bornírt szópár? Hiszen a szép, mint fogalom, és a csont, mint tárgy első hallásra, látásra nem éppen valami épületes asszociációt, képzettársítást feltételez.
Ám ha belegondolunk kicsit, egy szép, kerek formájú füstölt vagy akár frissen lekanyarított csülök látványa nem is utolsó dolog. Most mégsem erre az egyébként cseppet sem megvetendő kulináris élményt sejtető, konyhai remekkel kecsegtető, felséges ízű ételcsodára gondolok, hanem valami egészen másra, teljesen prózaira, mondhatni – stílszerűen – valami húsbavágóan aktuálisra és társadalmilag, a magyarság szempontjából igencsak fontosra.
A fantáziát tovább nem csigázandó, bontsuk ki ezt az eszmei "hentesárut". Ha túllépünk az egyre fojtogatóbb világképen, amely gyötörhetne (ha hagynánk), és félretesszük a saját kis – de mégis nekünk oly fontos – dolgainkat, és "csak" a minket Kárpát-medencei szinten körülvevő eseményekre koncentrálunk, akkor könnyen rábukkanunk néhány komoly társadalompolitikai problémára. Amelyek, ha nem a rossz végén fogunk neki a megoldásuknak, nem rosszcsontkodunk velük, akkor szép, kerek, sonkaszerű megoldást eredményezhetnek. Míg ha nem így teszünk, könnyen arra ébredhetünk, hogy önös karrierközpontú, nagy túlélő politikusok által már jól lerágott csont, ami nekünk marad. Konc, ha úgy tetszik jobban. S nekünk nem is a zsákmány értelmű maradék miatt fáj a fejünk, hanem az elszalasztott lehetőségek végett keserű a szánk, sajog a szívünk, lelkünk. Egyre inkább rá kell jönnünk arra, hogy ha csak szájtátva, esetleg méltatlankodva hallgatjuk, nézzük, ami köröttünk történik, akkor még ez a reszli sem jár nekünk. Mind nyilvánvalóbb, hogy – tisztelet a ritkuló kivételeknek – választott vagy fizetett elöljáróink igencsak el tudnak távolodni tőlünk, az "Istenadta néptől". Aki több mint két évtizede puha, meleg fészkecskében él, embernek kell lennie a talpán, hogy el ne felejtse a helyet, ahonnan vétetett. Rettenetesen el tud görbülni ennyi esztendő alatt – erkölcsi térben és emberöltőnyi időben grafikonozva – az emberfia hovatartozása és miheztartása. Nekünk kell – és ez bizony egyre nehezebb, hisz folyton butítanának – észnél lennünk és ébernek lennünk, mint a tömérdek (akár osztálynyi) ellenségnek. Ébernek lenni, s ha kell, szót emelni, ha úgy hozza a sors, kiáltani vagy görbe tükröt tartani, emlegetni hitet, morált, hazát, beszélni hangosan, szépen, szabatosan, magyarul s más nyelven is, ha ez szükséges, hogy tisztán értsenek. Mert a tegnap vitték volna templomainkat, iskoláinkat, hagyományainkat, anyanyelvünket, értékrendünket, ma pedig vinnék már marosvásárhelyi magyar orvosi egyetemünket, erdélyi megyéinket, felejtenék az elrekesztett testvéreink autonómiáját. S itthon, az anyaországban, orvul szövetkeznek a sarlós emlőkön nevelkedett kalapácsos lelkű újdemokraták, s szerveznének csalárdul, társadalmi elégedetlenséget szítva és meglovagolva szép kis "spontán" puccsocskákat. Mert nekik a lerágott csont is jó volna már. Abból is lehet enyvet kotyvasztani, s hatalmi székhez ragasztani arra ácsingózó ülepüket.
Figyelnünk muszáj, folyamatosan. A ma kormányzók helyett is, ha kell. Mert tömérdek az eltakarítandó mocsok és az újraépítendő rom, és sajnos, nem mindig a leghozzáértőbb ember került az irányító és a végrehajtó posztokra. Pedig lekopaszított maradványból sem csülök, sem sonka nem lesz már, de amiből még ilyet lehetne kanyarítani, ami nagyjából legalább épen maradt még, azt közösen megmenteni kötelességünk. Csupán ennyi a dolgunk nekünk, amatőr magyar henteseknek. S felkentjeinknek.
