Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény gyerek. Míg az édesanyjával élt, addig éltek szépen, boldogságban, de mikor az édesanyja meghalt, akkor a legény csak otthon ült, nem akart semmit dolgozni.
A szomszédasszony egyre mondta neki:
– Dolgozzál, Jankó, mert meg fogsz halni éhen! Nem lesz kenyered!
– Ah, majd ad az Isten!
– Ad az Isten, ad, de akár el is veszi! – mondja.
– Majd ad az Isten, én akkor se dolgozom!
Hát egy napon mit ad Isten: szalad át Jankó:
– Jöjjön csak, szomszédasszony, jöjjön csak: adott az Isten!
– Mit adott volna neked az Isten?
Megy át a szomszédasszony: hát a vadludak, ahogy szálltak, ki voltak fáradva, hát leszálltak az udvarába.
– Jöjjön, szomszédasszony!
Mikor meglátta, hogy tele van az udvar ludakkal, összecsapta a kezét:
– Jaj, Istenem, de sok!
Arra a ludak megijedtek, fölszálltak, elrepültek.
Mondta neki:
– Na látod, adott az Isten, de el is vette.
– Hát én nem bánom, akkor se dolgozom, inkább majd lopok!
És akkor elment, a szomszédból ellopta a kakast. Hazavitte, az se szólt semmit. Lopott ludat, az se szólt semmit. Utána egy tornácon látott egy órát, ellopta, azt betette a szekrénybe. Hű, nagyon örült, hogy nagyon jól megy a dolga, mert hát eddig már mennyi mindent lopott, és egyik sem kiabálta ki. A szomszédasszony csak hazudott, nem is igaz az, hogy amit lopnak, az kikiabálja a tolvajt. "Már most majd nagyobbat lopok!" – gondolta.
Elment, az uraságnál voltak jó nagy süldők, elvette a szomszédasszony talicskáját a kert végéből, tolta, vitt egy zsákot is, beletette a legszebb, legnagyobb süldőt. Ahogy tolta hazafelé a kertek alatt, hát a talicska ugye, nyikorgott, mert hát rossz volt, meg kint állt, kenetlen volt. Hát egyszer csak kezdte érteni, hogy a csikorgás, a nyikorgás azt mondja:
– Úgy is csak elcsíplek, úgy is csak elcsíplek!
,,Jobb ezt elhajítani!" – gondolta, és elhajította a talicskát, vállára kapta a malacot. A malac meg elkezdett visítani:
– Visznek, visznek, visznek!
Jaj, azt is elhajította! Hazaszaladt, ugrik be a szekrénybe, elbújik, nehogy a szomszédok észrevegyék, a szekrényben nem találják meg. Hát ott meg az óra elkezdte:
– Loptak, loptak! – ezt ketyegte.
Jaj, nagyon megijedt. Bebújt gyorsan az ólba. Ott meg elkezdte a lúd kiabálni:
– Gigágá, te loptál, gigágá, te loptál!
Hát bebújik gyorsan a másik ólba, ott meg akkor kotkodált a tyúk vagy a kakas:
– Kotkodá, kotkodá, te loptál, te loptál!
"Jaj, most már biztosan itt megtalálnak engem, agyonütnek!" Szaladt ki a Nagyhegyre, hogy ott bújik el. Hát ahogy ott megállt, mert már nem bírta, nem maradt benne semmi erő, leült a hegy tetején, hát ott meg a szíve is azt verte:
– Te loptál, te loptál!
Hát elszaladt át a másik faluba, ahol senki nem ismerte. Megfogadta, hogy soha többet nem fog lopni, mivel tényleg a lopott jószág kikiabálja, hogy őt lopták. Így élt boldogan, míg meg nem halt, de dolgozva.
Magyar Zoltán gyűjtése nyomán
