Jövő-menő típusú ember számára, mint amilyen magam is volnék, a legsúlyosabb büntetés, ha valami – betegség, egyebek – fizikai mozgásában korlátozza. Számítógép, telefon, a sajtó, miegymás révén hiába tartja a kapcsolatot a világgal, ez nem az igazi, nem élő, a virtuális világ köde halványítja látását, vagy ennek fényessége rontja a szemét.
Most éppen ebben az állapotban vagyok: programokból, lapokból olvasom, az éter hullámain nyomulnak hozzám a hírek: hogy én most éppen Erdővidéken járok, a Közművelődési Napokon a baróti születésű, kézdivásárhelyi múzeumalapító Incze Lászlóról mondok ezt-azt, akivel több évtizeden át baráti és munkatársi viszonyban is álltam, s úgy tűnik, sikerült is egyet s mást együttesen összebütykölnünk a céhes városban – a Laci kifejezése azokból az időkből, amikor a településneveinket anyanyelvünkön nem használhattuk, s ez a körülírásos, a város történetének lényegét leginkább kifejező név aztán meg is ragadt a köztudatban, mint ahogy abban az időszakban a Cenk alatti város Brassót, a kincses város Kolozsvárt jelentette.
Erre az alkalomra, illetve Erdővidék Múzeumának felkérésére Incze Laciról írtam is egy eléggé terjedelmes, szubjektív visszaemlékezést. Tudván tudtam, hogy ennek élő előadása éppen terjedelmi okok miatt lehetetlen, ezért kijelöltem azt a fejezetet, amelybe majd a rendezvényen beleolvasok. Végül is megromlott egészségi állapotom miatt ez sem sikerült, és most itthon a saját irományom szövegére meredve valami összegezés-, szövegsűrítmény-félén jár az eszem: mit is tartok én a legfontosabbnak, hogy egy ilyen alkalomkor a téma iránt érdeklődő erdővidékieknek Incze Laci múzeumalapító ténykedéséből szemelgetve elmondjak?
Tekintetem végigszalad az ötnapos programon, majd próbálom végigpásztázni az 1992 óta évenként ismétlődő Erdővidéki Napok főbb eseményeit, magam is rácsodálkozom arra, hogy öt napba zsúfolva tizenhárom településen került sor a legváltozatosabb kulturális, tudományos és szórakoztató rendezvényekre.
Nagy dolog ez! Barót egy félig polgáriasult falusias mezőváros, maga is "vidék", természetes tehát, hogy együtt vesz lélegzetet a hegyekkel félig körülzárt medence "vidéki" településeivel.
Incze László céhes városa is hasonló helyzetben van: Felső-Háromszék előbb vásáros, majd kulturális szellemi központja is. Az Erdővidéki Napok mint rendezvény megnevezésében is rögzíti ezt a létező szellemföldrajzi állapotot, amelyet e programmal is erősíteni kíván.
És ha én most ezt a törekvést a napi politizálás szintjére is leváltom – és miért ne tenném? –, akkor, különösen Barót esetében, ahol a személyi torzsalkodás, nyílt ellenségeskedés, széthúzás, a parttalan pártos politizálás árnyékolja, nem egy esetben a külső szemlélő számára szánalmassá és nevetségessé teszi, ez az Incze László kézdivásárhelyi-felső-háromszéki közösségteremtő ténykedésében is központi helyet foglaló cselekvéssorozat Erdővidékre is alkalmazható mintaértéke talán a rendezvény legfőbb érdeme és tanulsága.
Egy laza szövetségben, erős egymásrautaltságban leledző településhalmaz kulturális, szellemi kapcsolatainak egymást erősítő szövetsége.
Az egyik nap témája, amelynek programjában az én nevem is szerepel: Erdővidékről indultak, múzeumot álmodtak. Csereyné Zathureczky Emíliáról, a Székely Nemzeti Múzeum alapjait megteremtő háromszéki nagyasszonyról Szabó Judit, Incze László özvegye beszélt. A 82. évében járó Kászoni Zoltán halbiológus, a múzeumalapító Kászoni Gáspár baróti órásmester fia szólott, majd a Budapesten élő szerző 25. könyvét, a Háromszék élő kincsei címűt ajánlotta az erdővidékieknek.
Az itt felsorolt múzeumalapító kezdeményezések közös jellemzője, hogy – látszólag – a semmiből jöttek létre egy-egy ügy iránt elkötelezett személyiség és a köréje csoportosulók tevékenysége révén. A "látszólag" megszorítást szeretném kiemelni: mert mindhárom esetben a személyi, kisközösségi kezdeményezés mögött óriási felhajtóerő és páratlanul gazdag tárgyi és szellemi emlékanyag állt. A Székely Nemzeti Múzeumból mára kontinentális rangú-hírű intézmény vált, kiterjedt leányintézményi hálózattal rendelkezik – ilyen Barót, Kézdivásárhely és Csernáton is.
Erdővidék nevével is jelzett vidéki jellege konkrét formába önti majd azt az elképzelést, hogy egy olyan épületbe kerülhessen a most kiállítófelületekben szűkölködő intézmény, amely ezt a rendkívül gazdag múzeumi anyagot a világhírű masztodonlelet korától a mai időkig, a tájegység földrajzi és szellemi arculatát formáló lakosság fantasztikus teljesítményét közkinccsé tegye.
Ugye tudjuk, hogy az Incze Laci irányítása alatt lévő intézmény Kézdivásárhelyen a rézműves Turóczi Mózes uram ágyúgyárának telephelyén levő szerény épületben húzta meg magát. Az átkosban úgy lehetett ilyen közgyűjtemény számára ideiglenes otthont teremteni, hogy az 1848–49-es emlékeket a város ipartörténetének előzményei közé soroltuk. (Tulajdonképpen az is volt.) Ezt a szűkre szabott köntöst gyorsan kinőtte, és az egykori városháza reprezentatív épületébe költöztették. Jelenleg ez is szűk az összegyűjtött felbecsülhetetlen érték számára, és az egykori laktanya épületegyüttesére kézdivásárhelyiek már úgy tekintenek, mint a várostörténeti múzeum leendő hajlékára.
Baróton most még egy vadásztrófeának számító medvebőr kiterítésére sincs alkalmas termük. Majd olyan méretekben kell gondolkodni, hogy a dinoszauruszleletet is be lehessen mutatni a nagyvilágnak.
Az erdővidékiek mostani rendezvénykoncentrációjában ennek a törekvésnek a csíráit, sarokköveit látom, amelyet nem tud semmiféle intézmény elleni acsarkodás akadályozni. Mert ilyen is van.
Erdővidék neves embereinek, tudós személyiségeinek Kárpát-medencei és európai – vagy akár észak-amerikai – kirajzása vidéki léptékkel mérve ismét páratlan jelenség. A múzeum ezt az örökséget nemcsak vállalja, hanem az élő emlékezetbe építi, korban és időben hozzánk közel hozza. Dr. Csikány Tamás hadtörténész-alezredes A hétköznapi Bem apó címmel értekezett, pár nappal ezelőtt Gottfried Barna – Nagy Szabolcs A Székely Hadosztály története című könyvét hordozta Erdélyben körbe, Benkő Levente Szárazajta című kötetének bővített kiadását mutatta fel Erdővidék településein, Tatár Zsuzsanna Gaál Mózes, a modern magyar pedagógia úttörője címmel tartott előadást. Művelődési együttesek és csoportok léptek színpadra, s új színfolt volt, hogy a vajdahunyadiak révén az erdélyi magyar szórvány képviselői is szóhoz jutottak, sőt, volt Hollandiába szakadt erdővidéki vendégük is.
Az összegezés szándékával született ez az írás. Ennek a summája lehet az a jelképi értelemben is fontos történeti mozzanat, hogy Erdővidék és véle együtt a nagyvilágba szétszóródott magyarság mindenféle fanyalgás ellenére képes volt a köpeci szil, egy matuzsálemi korú fa ürügyén olyan összefogásra, hogy igen erős versenymezőnyben ez a háromszáz év vidéket sújtó viharait, fairtó pestises korokat is átvészelő, égig erő fa legyen az Év Fája Romániában. És nemsokára az Európa fája díj elnyerésére pályázik.
Ez az összefogás jogosít fel arra, hogy itthon, kényszerű szobafogságomban is higgyem, az erdővidékiek képesek lesznek önmagukért és egymásért is hasonló módon cselekedni és kiállni, mint ahogyan az Erdővidéki Napok vagy a köpeci szil esetében tették.
Ez a baróti származású Incze László életének legfőbb üzenete.
Negyven évnyi publicisztikai írásaimból már évekkel ezelőtt összeválogattam egy kötetre valót. Címe: Ablak Erdővidékre. Ahogy az évek múlnak, egyre újabb ablakokat kell nyitnom erre a csodálatos vidékre.
Ez az írás is egy ablakszem.
