Tette ezt olyan bravúrosan, hogy a megbízott szekustiszt a III. Csoport­főnökséget is figyelmeztette: Páskándi Géza esetében a jövőben se próbálkozzanak ilyen javaslattal, felkéréssel!
Mindez már csak azért is felemelő, mert Páskándi Gézát kiszabadulása után a Secu­ritate az ügynöki szerepre "predesztinálta". Iana Aurel szekus századost a tartótiszt szerepére szemelték ki. Próbálkozása teljes kudarccal végződött.
"A szabadulása után a jelen pillanatig kapott jelentések ("Szabó Sándor", "Ionescu Stefan", "Anton Andrei", "Balogh Francisc", "Nagy Sándor" ügynököktől) Páskándi Gézával kapcsolatosan nem jelentenek különleges problémát.
Személyesen elemezve a Páskándi Gézára vonatkozó dokumentumokat, arra a következtetésre jutottam, hogy ajánlatos személy a toborzásra, ennek sikere egyrészt lehetőséget teremtene, hogy megismerjük egy sor ellenséges elem tevékenységét – mivel Páskándi Géza őket jól ismeri, és akikkel bármikor szoros kapcsolatot alakíthat ki: Majtényi Erik, megfigyelése folyamatos ("lucrat in acţiune"), Földes László, megfigyelése folyamatos ("lucrat in acţiune"), Lőrinczi László, megfigyelése folyamatos ("lucrat in acţiune"), Simonfi Imre, megfigyelése folyamatos ("lucrat in acţiune"), Gáll Glantz András és Beke György, akiknek a megfigyelése ugyancsak folyamatos, és más elemek, akik az aktív vagy az ügynöki nyilvántartásunkban szerepelnek, másrészt a szerveink oldalára állíthatnánk és úgy irányíthatnánk, hogy olyan irodalmi tevékenységet fejtsen ki, amely megfelel a pártunk és államunk által a művészemberek számára kijelölt követelményeknek.
Melyek azok az indokok, amelyek ezt az értékelést igazolják?
– Páskándi Géza egészséges származása (az édesapja cipész, munkáselem, ő személyesen a négy gimnáziumi osztály elvégzése után a magyarországi ellenforradalmi eseményekig egészséges szellemben dolgozott és írt).
– Az a tény, hogy Páskándi Géza nacionalista eszméi ellenére a szabadulása után nem egy magyar nemzetiségű nőt, vagy legalább olyant vett feleségül, aki tud magyarul, egyrészt azt bizonyítja, hogy normális életet akar élni, másrészt nem vette figyelembe a nacionalista elemek együttélési szabályait.
Az a tény, hogy dolgozik, olyan alkotásokat fordít, amelyek nem ellentétesek pártunk és államunk politikájával.
Fiatal, optimista elem, valójában felfelé pozitívan lehet őt befolyásolni.
A vele való kapcsolatfelvételre vannak lehetőségek, mivel – bár az Államtanács törvényrendelete alapján a büntetés hátralévő részét elengedték – a szabadulása után a szerveink közül senki nem teremtett kapcsolatot vele.
A kapcsolatfelvételhez azt javasolom: telefonáljunk neki a lakására vagy a munkahelyére anélkül, hogy közölném vele, a belügytől vagyok, és találkozót kérek. Az így megszervezett találkozó során ismertetem vele, hogy a belügyi szervek tagja vagyok, és együtt eldöntjük, mikor találkozunk újra, hogy megbeszéljük az őt érdeklő kérdéseket. Úgy gondolom, erre a találkozóra a lakásán kerüljön sor, ha ez a dolog nem lehetséges, akkor a találkozóra egy toborzóban (a besúgók számára fenntartott lakásban – T. Z.) kerüljön sor."
Oldalt Iancu Constantin őrnagy, az operatív akció vezetőjének megjegyzése: "A telefon nem megfelelő, mert ki tudja, mire gondolhat, és másoktól is tanácsokat kérhet. Otthon vagy a munkahelyén kell a kapcsolatot felvenni vele, ott kell meghatározni, hogy mikor óhajt velünk beszélgetni."
A szeskustiszt jelentése
1964. augusztus 15.
Iancu Constantin százados, irodafőnök 1964. augusztus 8-i jóváhagyása alapján 1964. augusztus 12-én elmentem nevezett PÁSKÁNDI GÉZA munkahelyére (Lipscani utca 6. szám), miután elmondtam, hogy ki vagyok, arra kértem, munkaidő után teremtsen lehetőséget a beszélgetésre. Egyetértett, a helyszín tekintetében a lakását fogadtam el, miután Páskándi biztosított arról, hogy senki nem fog bennünket zavarni, a felesége délután dolgozik.
A megbeszélt időpontban jelentkeztem a lakásán, valóban egyedül találtam, egy íróasztalon valamilyen fordításokon dolgozott. A kíváncsisága kielégítésére elmondtam: azért jöttem, hogy beszélgessünk a kiszabadulásától a mostanig terjedő időszakról, a kialakult helyzetéről, hozzátéve, olyan szempontpontból érdekel a börtönből szabadultak helyzete, hogy miként oldódott meg a családi, munkahelyi kérdésük stb. Arra kértem, számoljon be a börtönből való szabadulásától mostanig kifejtett tevékenységéről. Pás­kándi eléggé magabiztos volt, és elkezdte mondani: kezdetben kétkezi munkásként alkalmazták a könyvlerakatnál, ami fizikai erőfeszítést követelt, annak ellenére, hogy nem jelentheti ki, nem volt elégedett ezzel a munkával, mégis az ő intellektuális képességeihez viszonyítva, messze elmaradt.
(...) Utólag sikerült a könyvelosztó keretében könyvtárosi állásba jutnia (irodában dolgozott), amely mentesítette ugyan az állandó fizikai munkától, mégis nem volt a képességeinek megfelelő munkakör. Meg­jegyezte: tudatában van annak, hogy az "ifjúság bűneiért" fizetnie kell, de bízik abban, hogy a Központi Bizottsághoz benyújtott emlékirat alapján elemezni fogják a helyzetét, és lehetőséget biztosítanak számára, hogy az irodalmi alkotás területén dolgozzon, erre felkészült, és nagyobb teljesít­ménnyel tudna dolgozni.
Páskándi Géza reménykedését arra alapozta, hogy a KB-nél megértésre talált, már a szabadulása után röviddel, amikor megengedték neki, hogy álnéven (Óváry Géza) dolgozhasson és fordításokat közölhessen. Egyébként – mondja Páskándi Géza – anyagilag elég jól áll, a fordításokból megfelelő jövedelme van, ehhez járul hozzá a felesége keresete.
Azt kérte: a saját nevén publikálhasson, megjegyezve, az az egyszerű tény, hogy egy irodalmi alkotást a saját neveddel írhatsz alá, jóval nagyobb elégtételt jelent, mint ha álnéven közölnél egy irodalmi művet.
A Secolul XX. folyóiratban és magyar nyelvű újságokban megjelent számos fordítását mutatta meg nekem (magyar nyelvről fordított románra és fordítva). Elmondta: a felesége segíti őt, a maga módján ő is segíti a feleségét, kiemelte, hogy ebből a szempontból nagyon jól megértik egymást.
Az irodalmi foglalatosságával kapcsolatos beszélgetés – Páskándi Géza ezen a téren, akárcsak a családi kérdésekben eléggé bőbeszédűnek bizonyult – két órán át tartott, ki­derült, hogy ez a kedvenc beszédtémája. Megkérdeztem: hogyan fogadták a "barátai" a kiszabadulásakor, és milyen tanácsokat adtak neki? Azt nyilatkozta: a barátai segítették őt, azt tanácsolták neki, ne menjen Kolozsvár­ra, maradjon Bukarestben, ahol zavartalanul dolgozhat, ráadásul védve lesz egyes magyar tendenciózus elemek kártékony hatásától.
Megkérdeztem: kik azok a barátai, akik ilyen tanácsokkal látták el? Többek között megemlítette Majtényi Eriket és Szász Jánost.
Megkérdeztem: nem talált még olyan barátokat, akik afféle tanácsokkal látták el? Páskándi Géza azt felelte: senki nem adott neki olyan tanácsokat.
Megkérdeztem: a baráti és ismeretségi körében nincsenek tendenciózus emberek, akik nem nézik jó szemmel pártunk és államunk politikáját? Azt felelte: nem fogom elhinni neki, amióta kiszabadult, soha nem beszélt politikai kérdésekről! Igyekeztem meggyőzni: jelezze a környezetében lévő elemek esetleges ellenséges magatartását. Ő megpróbálta folytatni az önigazolást, hogy a kiszabadulása óta soha ilyen kérdésekről nem beszélt, fél ilyen kérdéseket felvetni, függetlenül attól, hogy milyen "szögből" (pozitív vagy negatív) érkezik az. Megpróbált meggyőzni engem: amikor újságot olvas, akkor sem értelmezi politikai szempontból az eseményeket, még a saját írásaiban sem. Nem értettem meg, hogy mit akar ezzel mondani, és arra kértem: magyarázza meg, mit ért ezen, mert nem értettem semmit. Megmaradtam annál a véleményemnél: az nem lehetséges, ha egy újságban politikai eseményekről közölnek, azzal kapcso­latosan ne legyen semmilyen véleménye! Példaként említettem és felvetettem az AEÁ által a Tonkin-öbölben elkövetett agressziót, azt mondtam neki: például egy ilyen akcióval kapcsolatosan nem lehet, hogy ne legyen semmilyen véleménye. Azt válaszolta nekem: ez valóban olyan agresszív akció, amelyet nem lehet elfogadni. Minden esetre nem értettem meg: hogyan olvashatja el úgy az újságot, hogy a közölt híreket politikai szempontból ne magyarázza meg.
A beszélgetésünk során a családi helyzetéről kérdeztem. Azt válaszolta: jól megértik egymást a feleségével, eredetileg az volt az elgondolása, nem nősül meg, hogy a börtön után szabadabb életet folytathasson, végül úgy gondolta, egy szervezett élet sokkal előnyösebb, így nősült meg.
Én azt tanácsoltam neki: továbbra is dolgozzon, a tevékenységével járuljon hozzá hazánk irodalmához, ne kímélje magát, meg vagyok győződve, hogy a munkáját értékelni fogják, a helyzete mindenképpen megoldódik, mihelyt teljes mértékben integrálódik a társadalmi életbe.
Megígértem neki, hogy még fogunk beszélgetni, azt mondta nekem: örvend ennek, és ő is akarja ezt a dolgot, mivel én vagyok az első belügyes, akivel a börtönből való szabadulása után elbeszélgetett.
Elmondta: ha a volt rabokkal folytatott beszélgetés a szerveink gyakorlata, akkor véleménye szerint ez egy nagyon jó dolog, mivel például őt ez a mostani beszélgetés ösztönözni fogja a jövőbeni munkájában, bármikor hajlandó beszélgetni. Megígértem neki, hogy követni fogom a Secolul XX. folyóiratban megjelent közleményeit, mert számomra ezek a hozzáférhetők, mivel nem ismerem a magyar nyelvet.
Távozáskor arról biztosított, hogy ő rendkívül nyitott és őszinte, azt mondja, amire gondol. Hogy ezt bebizonyítsa, azt mondta nekem: amikor a munkahelyén felkerestem, és arra kértem, hogy beszélgessünk, arra gondolt, hogy információkat akarok kérni tőle, be akarom szervezni őt, és most, amikor látja, szó sincs minderről, még boldogabb, mivel úgy értékeli ezt a beszélgetést, mint a Belügyminisztérium iránta tanúsított rendkívüli gondoskodását.
Megkérdeztem: miért gondolt erre? Azt válaszolta: már a börtönben javasoltak neki ilyesmit, de ő azt nem fogadta el, mivel ő nem tudja elképzelni, hogy ilyesmit tegyen. Ő megérti, hogy megpróbálják rávenni. Az alkotásaival bizonyítja az elkötelezettségét, de soha nem tudna információkat szolgáltatni. Erről a kérdésről még beszélgettünk, ezzel kapcsolatosan kifejezte azt a meggyőződését, hogy álláspontjában sok minden megváltozott, lehetséges, hogy ebben a felfogásában is változások következnek be.
Biztosítottam őt, hogy nem ezért jöttem hozzá, mindezt azzal igazoltam, hogy el akarok menni, valójában a beszélgetés során ő siklott erre a területre. Ha valóban ezért jöttem volna, akkor nem távoznék addig, hogy erről ne beszélgessünk. Páskándi Géza meggyőződött arról, hogy nem ezért jöttem. Kért, hogy bocsássak meg neki, amiért ezzel a beszélgetéssel fenntartott.
Megígértem neki: még visszajövök, telefonon előre értesítem őt. Ezzel egyetértett.
A Páskándi Gézával folytatott beszélgetés következtetéseként: nem javasolom a beszervezését, mert annak ellenére, hogy felvetődött volna az esetleges kollaborálás kérdése, nyíltan kijelentette: ezt a dolgot nem vállalja.
Mégis úgy gondolom, hogy a vele való időszakos kapcsolatfelvétel – pozitív befolyásolása érdekében – hasznos. Mindezt ugyanúgy kell végezni (érdektelenül), anélkül, hogy a kollaborálás kérdését felvetnők neki, csupán az alkotó munkásságáról beszélgetve.
Iana Aurel százados, sk.
*
Mint egy abszurd drámában: Páskándi Géza és a szekustiszt jelképes metanyelven kommunikált egymással. Mindketten értették, s az Olvasó is érti, mire gondoltak. Minden áron a Magyar nacionalisták tanácsaitól, hatásától próbálták megvédeni a börtönből kiszabadult Páskándi Gézát.
A dörzsölt szekustiszt nem vette észre – vagy nem akarta észrevenni? –, hogy Pás­kándi Géza svejki fordulatokkal valósággal csúfot űzött belőle. Nevetségessé tette az egész megtorló gépezetet.
Vége