Reményik Sándorral úgyszólván minden megtörtént, ami költővel megtörténhet. Volt a csúcson, külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy mit is jelentettek a trianoni trauma után lassan ocsúdó erdélyi magyarság életében a Végvári versek s mindaz ami a Reményik-lírában ez után következett, egészen az Ahogy lehetig vagy a Korszerűtlen versekig, egyes verssorai, versszakaszai mondhatni szállóigévé váltak, hogy itt csak a Mért hallgatott el Végvári? című versének híres fragmentumára utaljunk ( "Nem ami dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak igazabbá lenni.").
Tragikusan korai halála előtt írott "korszerűtlen" versei mutatják: költészete háromszázhatvan fokos fordulatot tett meg, s a kezdetektől, a Fagyöngyök dúlt harmóniájától és a Végvári versek tragikusra hangolt lázadó hangvételétől eljutott, aszinkronban a háborúba hulló korával, a humanizmus megvallásáig, a transzszilvanizmus legmélyebb ideáinak megrendítő vállalásáig. Ugyanoda ért, ahonnan indult, s közben java költészete – Németh Lászlót idézve, aki megállapította, hogy "van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, s mégis ő az erdélyi költő" – "nemes borrá érett."
Ennek ellenére a szép új világban agyonhallgatták, támadták dehonesztálták és tiltották... "A magyar polgárság nacionalista költője" – dörögte az ötvenes évek elején Nagy István, "omló világ árnyékkapitánya" – idézte fejére saját versét Antal Péter 1956-ban az Utunk Nézzünk hát szembe vitájában. Mindezek következményeként először csak antológiákban jelenhettek meg versei, s csak 1983-ban adhatták ki a Kriterion Romániai Magyar Írók sorozatában Az építész fia címmel, Kántor Lajos bevezető tanulmányával válogatott verseit. (A kötetből nem véletlenül épp legjellemzőbb, legnagyobb versei hiányoztak, amelyek akkoriban kéziratban terjedtek.) Azóta történt egy s más, és Reményik életműve, a nyolcvankilences fordulat után hozzáférhetővé vált, megjelentek összegyűjtött és kiadatlan versei, cikkei, tanulmányai, levelezése Olosz Lajossal, két emlékkönyv is megjelent Róla, s újra visszanyerte közönsége talán soha el nem veszített rajongó szeretetét.
Nem véletlen, hogy halálának hatvanadik évfordulóján ama három irodalomtörténész – Dávid Gyula, Pomogáts Béla és Kántor Lajos – aki a legtöbbet tett "újrafelfedezéséért", találkozókon igyekezett felmérni, hogyan viszonyul ez a közönség ma Reményik verseihez. Mivel betegség s egyéb irányú elfoglaltságok miatt Dávid Gyula és Pomogáts Béla nem jöhetett el Sepsiszentgyörgyre, a múzeumban tartott találkozón e sorok írója faggathatta Kántor Lajost és az Olosz–Reményik leveleskönyv kiadóját, a költő unokáját, Kis Olosz Klárát Reményik költészetének fordulatairól. Felvetődött egy olyan feltételezés is, miszerint a szórványban ma jóval népszerűbb Reményik, mint mondjuk Székelyföldön – töprengett Kántor Lajos, s azt kérdezte: igaz-e ez? Nyilván nem, hiszen ’89 decembere óta, amióta lehet, újra minden emlékünnepségen, templomban, iskolában, színpadon, szabad téren, ahol lehet, szavalják a Reményik-verseket. Az Eredj, ha tudsz! a Templom és iskola, az Ahogy lehet s a többi nagy Reményik-vers semmit nem veszített időszerűségéből, az elvándorlás ma sem szünetel, az iskola ma is fontos, talán a legfontosabb. Németh László azzal is magyarázza népszerűségét, hogy "...van abban valami áhítat nyelv s publikum iránt, hogy soha nem akar többet mondani annál, amit mondani tud". Ez pedig nem is olyan kevés.
Életműve, ismételjük, levelezése egy részét leszámítva, hozzáférhető – ami hiányzik egy megbízható életrajz és monográfia...
