A székely letelepedés előtt
Az utóbbi évtizedek régészeti ásatásai alapján – amelyek kiterjedtek egész Székelyföldre – úgy tűnik, hogy az Árpád-kori magyar falvak átlag népessége ötven fő lehetett.
Természetes, hogy ennél kisebb és nagyobb lélekszámú települések is voltak. Így például – a XII. században – az átlagnál nagyobb népességű falvak közé számíthatók a Zabola és Petőfalva területén alapított kora középkori magyar települések. Ezek lélekszámát dr. Székely Zoltán régész, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója, 30–40 családra, 150–200 főre becsülte.
Mielőtt bemutatnánk a Sepsiszentgyörgy területén alapított szláv településeket, megállapíthatjuk, hogy az említett korban, a háromszéki medencében is jelentős számú szláv település lehetett. A szláv eredetű földrajzi nevek oly nagyszámúak itt – írja Kniezsa István –, "mint sehol egész Erdély területén. Sőt, Magyarország magyarlakta vidékei között is csak igen kevés olyan akad, amely ebből a szempontból területünkkel összehasonlítható" lenne.
A régészeti kutatások szerint a szlávok VIII–X. századi sepsiszentgyörgyi jelenléte bizonyított. A Sepsiszentgyörgy melletti Bedeházán az "Árpád-kori (magyar) falu alatt fekvő korai szlávok gödörházait és gödreit" tárták fel. A város alárendeltségébe tartozó Szotyor területén is szláv lakosság élt, amelyet a "kőkemencés" putriházak, illetve "keltezhető" leletek igazolnak. A sepsiszentgyörgyi Kula-kert környéki – az Olt-hídtól délre, mintegy ezer-ezerötszáz méterre, az Olt bal partján –, szláv eredetű település X. század végi fennállása történelmi tény. Az előkerült kerámia egyértelműen ezt igazolja. A szlávok elmagyarosodása az államalapítás táján fejeződött be.
A Vártemplom környéki magyar település – akárcsak a bedeházi – megérte a székely letelepedést, itt volt a város kialakulási magja. A korongon készített edénymaradványok a X–XII. századi magyar település létét bizonyítják. A toponímia alapján állíthatjuk azt is, hogy a magyar közösség rátelepedett a szláv településre, vagy annak szomszédságában alapított saját falut. A bedeházi település magyar lakóiról tudjuk azt is, hogy a tatárjárás (1241) után áttelepedtek a védett helyen fekvő közeli Árkosra. A bedeházi határt egy 1575-ben keltezett pereskedési okmány említi. Bedeháza emlékét ma is őrzik az árkosi és az Árkosról elszármazott Bedőházi nevet viselő családok.
Hogy az említett települések mindegyike megérte-e a sebesi székelyek letelepedését, nem lehet állítani, de tagadni sem. Úgy tűnik, hogy a sebesi székelyek érkezésekor (1224) az Eprestetőn (a mai Állomás negyed) már nem volt magyar település. Itt a X. század első felében településnek kellett lennie – ezt abból következtetem, hogy az Eprestetőn honfoglalás kori temetkezést tártak fel.
Hogyan képzeljük el a székelyek előtti magyar településeket és lakásokat? E kérdésre a régészeti kutatás ad választ. Idézem dr. Székely Zoltán régész szavait, aki rámutat arra, hogy "a népesség faluközösségben élt. A falvak lakóházainak a formája a földbe mélyített négyszögletű kunyhó volt. Ennek egyik sarkában mindig boltozatos kőtűzhely állott. A kunyhóban talált munkaeszközök a lakosság foglalkozására: halászat, vadászat, földművelés, állattenyésztés, szövés-fonás, edénykészítés, fémek feldolgozása stb.-re adnak felvilágosítást. (...). Ezeknek a kora középkori településeknek a nyomait megtaláljuk egész Délkelet-Erdélyben (Székelyföldön)."
Ha elfogadjuk azt, hogy több kora középkori település megérte a székely letelepedést, akkor a magyar és a szláv származású közösségek együttes lélekszámát 150–225 főre tehetjük. Ez becslés, amely lehet több is, kevesebb is, de a 10–15 családos, 50 és 75 fős átlag népességű faluval számolva (talán) megközelítjük a valóságot.
