Amíg tisztességes magyar ember él a földön, nem lehet elfelejteni, hogy 1918. december elsején a trianoni döntést, Erdély elcsatolását ünnepli Románia, amely soha nem tartotta be a gyulafehérvári egyezményt. Ez biztosította volna az önrendelkezés jogát. Szégyen az államnak, de a Nyugatnak is, ezen gazemberség támogatóinak.
Nem jutott eszükbe, hogy mennyi magyar vér folyt el a megmaradásukért, feltartóztatva a török, tatár betöréseket, és még ki tudja, hány veszélyt elhárítva a fejük fölül. December ötödikén egy másik szégyenteljes évfordulóra emlékezhetett a magyarság, mely méltó párja Trianonnak, Mohácsnak – azzal a különbséggel, hogy ezt a megalázást senki nem hozta ránk fegyverrel: Gyurcsány és Kuncze pártjai győztek az állampolgársági népszavazáson, és a Kempinsky Szállodában koccintó RMDSZ-esek, a már húsz éve megalkuvó társaság. Elegünk van belőlük! Most az a kérdés, mi lesz a kisebbségi törvénnyel Bukarestben, orvosi egyetemmel Marosvásárhelyen, ortodox templommal Nyárádszeredán, autonómiával Székelyföldön – a sok, túl sok régi kérdés mellett. A válasz pedig: minél magasabb tisztségek betöltése egy olyan kormányban, amelyben leírnak minket, ahol létezésünket, történelmünket is tagadják. Mintha önválasztott vezetőink is elfelejtették volna, honnan jöttünk, jöttek. Le lehet írni, semmisnek lehet nyilvánítani egy nemzetet? Hátha nem.
Várjuk a harmadik lehetséges utat, amelyen el lehet indulni megérdemelt megmaradásunkért.
PÁL MIHÁLY, Felsőrákos
