Zöld fűben kicsi lány ül,
mert nincs még neki széke,
fejecskét odakoccant
gömbölyű könyökére.
Kisfecske fut az égre,
röpteti puha szárnya,
sírása lekeringel
hüppögve, le Lucára.
Kék labda ide pattog,
zöld labda oda huppan,
egy szarka ide cserreg,
három gyík oda surran.
Napocska a magosban
virágzik pirosodva,
elnyelte teliholdunk
vén tölgyfa moha-odva.
Lábaska, kicsi korsó,
kés, villa, babaasztal,
oroszlán, falovacska –
játssz ezzel vagy amazzal.
Van még egy igazándi
babája: pici szöszke,
de ő egy veresorrú
bohócra csuda büszke!
Ó, az a veresorrú,
kóclábú gügye Jancsi!
Nem járta soha fésű,
és két gombszeme kancsi.
Táncát ha nekikezdi,
nincs vége nevetésnek,
hát még ha dalolászgat,
az még csak fura ének!
Készül már Luca széke,
holnap tán belecsüccsen,
egész nap ringatózna
lomb árnyán, kerti hűsben!
Most játszik a babával,
"csicsíjja-csicsi" – mondja,
és tüsszent, pici hármat,
piroslik pisze orra.
Játszódik heverészve,
Lucának nagy a kedve,
hát még ha odapillant
éhezvén az üvegre:
tej, sóska, darakása,
banán és tea – mind kell!
Nyel, nyel, nyel, teli szájjal,
és főként teli szívvel.
Lép, lép, lép Luca lassan,
fal mellett kilopózik,
megszökne, de hiába,
nem lát még, csak az orrig.
Fordul hát a szobába,
játékok seregébe –
fáradtan a nagy úttól
letottyan fenekére.
Hoppsz! Kádat teli vízzel!
Merjétek teli gyorsan!
Megfürdik Luca benne,
két lábbal beletoccsan:
vízgyöngyöt ver a karja,
úszkál, mint a rucácska,
ugrik egy lila szappan
fröcskölve, be utána!
Mesélni ki szeretne?
Hallgatná Luca békén.
Nevetne a hüvelykujj –
nagyságú csöpp legénykén.
Piroska meg a farkas,
Vackor vagy Micimackó –
mindegy, csak mese légyen,
ágyát is telihangzó.
Jószagú puha fából
elkészült Luca széke,
karfáját simogatja:
piros-e? zöld-e? kék-e?
Ültetik kicsi székbe,
onnan néz a világba,
elalszik mosolyogva
fecskékkel teli álma.
December 13., Luca az év legrövidebb napja, egyben az év leghosszabb és az egyik legboszorkányosabb éjszakája. Karácsony éjjelén a Luca-székről ki lehet lesni a boszorkányokat.
