Huszonnyolc éves, csupa terv, pezsgő munkakedv volt, és tizennégy hektárt művelt Gidófalván Sántha Attila, amikor öt évvel ezelőtt meglátogattam. Ma harminchárom évesen gazdasági erőben ugyanott tart, mint akkor, de nem a helyben topogás miatt.
"Földbérlet útján elmentem húsz hektárig – meséli –, tavaly még két hektárt vállaltam, mára mégis tizenöttel maradtam." Ennek pedig, mint meglátjuk, olyan története van, mely bevilágít a székely falu mindennapjaiba, az önellátó és a piacra termelő gazdaságok együttélésébe, az ezek határán mozgó világ belső működésébe.
Saját megtakarítások
Bocsássuk előre, gazdasága időközben mégis gyarapodott, a jóléti elmozdulást nem csupán az új Logan személygépkocsi jelzi, mely az udvaron áll, hanem új munkagépeket is beszerzett, trágyaszóróval, kukoricasilózóval rendelkezik a már régebb meglévő alapeszközök mellett, a traktorra homlokrakodót szerelt, s mindezt saját megtakarításból, külső támogatás nélkül. Ami hiányzik, közös vásárlással pótolta, és használja más gazdákkal társulva. Négyen vettek egy vetőgépet, egy fiatalabb gazdával pedig permetezőgépet. Mondhatni, tartja a formáját, pedig jócskán zúdult nyakába baj az elmúlt években, hol a nagymamát, hol a nagytatát, hol a munkatárs nagybácsit kellett kórházba vinnie törött végtagokkal, a munkaerő kiesését megsínylette a porta, majd házassága válsága és felbomlása hátráltatta. A nehezén tán túljutott, mára új élettárs oldalán sikerült életét rendbe tennie. Öt éve svájci tanulmányi évei színes elbeszélésével szórakoztatott el, büszkén mutatta saját készítésű krumpliválogatóját. Az a lendület mára lejárt, de a gazda, minden megpróbáltatás dacára, ma sem számít megtört embernek, nyitottságát megőrizte a világ iránt, úgy érzem, a kezdeményezőkészség is él benne, bár gazdálkodása korlátaival időközben kénytelen volt – s bizonyára nem minden keserűség nélkül – számot vetni. A továbblépés esélyei élénken foglalkoztatják.
Hogyan pályázni?
– Ilyen fiatalon még érdemes lenne a pályázati lehetőségekkel élni...
– A pályázatok egyfelől jók, másfelől nem. A tévé vasárnapi mezőgazdasági rovatában is mutatják, hogy előbb nagyon jó, utána viszont jönnek az ilyen-olyan ellenőrzések, kötelezettségek. Van a faluban is, aki kipróbálta az eladásra is termelő gazdaságoknak szóló pályázatot (tulajdonképpen félig önfenntartásra beállított, románul ferme de semi-subzistenţănak nevezett családi gazdaságokról van szó), amelyben évente 1500 eurót adnak öt éven át. De három év után jön a kontroll, és eldönti, megadják-e. Sokan azt mondták, nem érdemes, hogy az ember lekösse magát. Miért? Mert adják a pénzt, de túlfelől vissza is veszik. Akárhova megy az illető, könyvelést kell vezetni, ha felszámítja az ember az utánajárást, a pályázatírást (az is pénzbe kerül), valahol ott van, ahol elindult.
(A kb. évente hatezer lejes, térítésmentes segély különben az apró "farmok" korszerűsítését hivatott elősegíteni a célból, hogy a piacra termelés irányába tolja el őket, ezért megszabja, hogy a benyújtott tervnek megfelelően ennyi s ennyi százalékkal növeljék az eladásra szánt termékmennyiséget. Aki ezt az első három év után nem teljesíti, elesik az utolsó kétévi folyósítástól, de az első háromévit nem kell visszafizetnie. Ha meggondoljuk, hogy évi hatezer lejnek megfelelő összegről van szó, bizony számottevő a segítség eme kisebb gazdaságok szintjén, és valóban fejlesztést tesz lehetővé.)
Kételyei ellenére a gazda próbálkozott a pályázással, sajnos, a pontszáma meghaladta a megszabottat, azaz gazdasága nagysága, kapacitása folytán erre a legegyszerűbb uniós támogatási formára nem tarthatott igényt. Bár kedvéért vállalta volna a jogi személyiség (PFA) felvételét is, pedig attól, sokakkal együtt, ugyanvalóst idegenkedik. És tényleg, adófizetéssel jár. Elkeserítőnek találja, amit a Románia, szeretlek! vasárnapi tévérovatban látott a társult zöldségtermesztők megépült hűtőházáról, mely hiába kötött üzletlánccal szerződést, az mégis a külföldi, olcsóbb árut preferálta az övé helyett. Úgyhogy ma üresen áll a korszerű létesítmény. "Halva született gyermek."
A magánvállalkozói engedélyről még annyit:
– Eddig nem volt kötelező, a tejet átvették tőlem mint magánszemélytől is. Igaz, a szarvasmarhatartók egyesületének tagja vagyok. De úgyis fel kell venni, az lesz a vége – vélekedik.
Jószág és takarmány
A bérlésnek gátat szab, hogy "a faluban elég szépen összeszedték már a földeket". Itt tehát konkurencia tapasztalható. A gazdaság munkaereje is korlátozott lenne? A napszámosokkal nincs megelégedve, így többnyire maga dolgozik.
– Nagytatám, ahogy öregedett, átadta a gazdálkodást, nagybátyám segít, meg a testvérem. Neki munkahelye van Szentgyörgyön, hétvégén, ha kijön, de legtöbbször egyedül vagyok. A homlokrakodóval a trágyázást egyedül megcsinálom. A takarmánybálákat is oda tudom tenni vele, ahova akarom. Nagy bálákat csináltatok. Szóval a gépesítés segíthet csak.
– No de hány a jószág?
– Van hat fejőstehenem és négy növendékem. A létszámot nagyon nem növeltem, mert a tejkvótarendszerbe bele kell illeszkednem. De hely sincsen. Az istálló itt az udvaron, és nincs hely. Kicsidenként kezdtem azért bővíteni, most már annyira vagyok, hogy a régi épületeket kijavítottam. (A kapu két oldalán álló két lakóház folytatásaképpen a kiterjedt udvart körös-körül gazdasági épületek szegélyezik. A negyvenes-ötvenes években így nézhetett ki egy módos porta.) Jövő télre, ha az Isten erőt ad, és egészséget, megnövelem az állatlétszámot. Az idősebb állatokat eladtam, azok árából javítottam az épületeket, vettem gépeket, hogy könnyítsek a munkámon.
– A takarmányt maga termeli meg?
– Búzából vetettem négy hektárt, azzal máskor szeptember 20-ig végeztem, de az idén, bár sikerült augusztusban szántanom, az aszály miatt nem mertem, csak októberben, mikor az a kevés eső lett. Már nagyjából kikelt, látszik. Egyszer megjártam, idejében elvettem, de az egerek elszaporodtak, egérlaktanya lett a földem! Jövőre még terveztem négy hektár kukoricát, zabot és árpát. Tavasszal vetem. Eladni mit tudok ebből? Megvannak nagyjából a vásárlóim. Többen zabvetőmagért egyenesen hozzám jönnek. Habár nem ad annyit, mint a tavaszi tritikále vagy az őszi búza, de vetőmagnak nagyon jó. Vannak a kisebb gazdák, akiknek ötven ár földecskéjük van, egy hektár, kettő, nos, azoknak a megrostált magot eladom. Jobb áracskát adnak érte.
Vissza a földecskéhez
Akikről szó van, kényszergazdálkodók, illetve létfenntartás céljából termelnek. Gidófalván nem is kicsi a számuk, minden falunkban megtalálható különben e réteg. Hogyan látja Sántha Attila, miért tértek vissza a földhöz:
– A munkalehetőség ebben a krízises időszakban nagyon szűk. Voltak falusfelek, akik azt mondták: kiadom azt a hektár földemet, mert a bért megkapom, nem kínlódom a disznóneveléssel, mással, de a végén, pár év múlva belátta, nem jó, mert amíg munkába járt – most is jár tán, vagy a nyugdíját kapja –, abból a csepp gabonából, ami lett azon a hektáron, meg a pénzéből pár lejecskére vett valami pótlékot, felnevelt magának két disznót. Abból az egyiket eladta, s valami pénzt csak látott.
Így gondolkoznak ma az egy-két hektáros gazdák. "Valami pénzt csak látott. Mert a pénzt eltenni nem lehet. Úgy mondják: a pénznek ördöge van. Az embernek a mindennapira csak kell. Így, ha kicsidenként vesz korpát, valami takarmányt az állatnak, nem veszi észre. De amikor egyből kellett egy disznóra sok pénzt kiadni – nem eladta, hanem vette! –, akkor az bizony megviselte. Így, ha eladta, mégis van pénze, s vesz tévét vagy egyebet."
A disznóról jut eszébe a másik sérelem, amikor a háztáji tenyésztést bebuktatták azzal, hogy külföldről hozták az olcsó húst, s emiatt a vásárlók elfordultak a magántenyésztőktől.
– Na és mi lett belőle? A tiszta ízetlen húst, kéttenyérnyit beleteszel a fazékba, és a negyedére összemegy! Van a faluban egy fiú, aki Németországban dolgozik, és a földjét rám bízta, én művelem és vetem el. Megegyeztünk, én aratok, a gabonáját eladom, mert ő nem tud foglalkozni vele, a pénzből, amit keres, a házát építi. Én megszántom, megbuktatom, megtárcsázom, még disznót is adok, és ilyen-olyan segítséget nyújtok. Amikor leültünk, számítsuk ki, neki is érje meg, nekem is, az első az volt: a disznó, az kell! Mert ő tudja, odakint mi van, s itthon mi van. Tudja, hogy az ottani ételek milyenek, s az itthoniak milyen ízűek.
Pillanatnyilag a gazdaságban egy vemhes kocát és hét süldőt tartanak, egy nagy "vágni való" az ünnepeken fejezi be pályafutását. "Novemberben már egyet levágtunk, összesen ötöt az idén ez idáig. Szükséges, mert van olyan, hogy szombat-vasárnap testvérrel, barátnővel, élettárssal, két kislánnyal és nagyszülőkkel, nagybátyámmal kilencen üljük körül az asztalt" – magyarázza.
Társulás, részesbetakarítás
A gazda tehát jövőre növelné az állatállományt, egy körbálázóra is fáj a foga, mivel a kisebb bálázó még mindig túl sok fizikai munkát, napszámost igényel. Egy hektár kaszálója és két hektár lucernája ezt kérné. A gabona aratását különben egy falusfél kombájnjával végezteti, a kukoricáéra más megoldást talált:
– Azt nem géppel szedettem az idén, mert megvan még a kukoricakasunk, fél hektárt leszedtünk kézzel mi, felet pedig harmadában szedettem le, azaz a harminc zsákból tíz az övék volt.
A részes munka régi terménybér-forma, íme, tovább él. "Ha megszámítjuk, ott vagy, de legalább nem kellett zsebbe nyúlni" – állítja a gazda. "Ha eladnám, akkor a kuncsaft még válogat, alkudozik. Így megy minden simán" – fűzte hozzá.
A gazdaság életképességét, jövedelmezőségét, az esetleges kibontakozás irányait firtató kérdéseimre adott válaszaiból kiderül, úgy látja, a fojtogató munkaerőhiányon további gépesítéssel segíthetne. Azt, hogy idáig egyensúlyban tudta ezt tartani, újabb tényezőnek is köszönheti:
– Itt még idáig jól kijöttünk. Nagy segítség volt a területalapú uniós támogatás, valamint a szarvasmarhára járó szubvenció. Ha ezek nem volnának, tényleg mínuszban dolgoznánk.
Az uniós csatlakozás utáni nagy piaci átrendeződésben tehát e támogatási formák gondoskodnak egyelőre a kiesett haszon pótlásáról, a jövedelmezőség megtartásáról. 2007 után az üzemanyag, a vegyszer, a vetőmag stb. ára ugrásszerűen többszörösére nőtt, a terményeké azonban ezt nem követte, s e helyzetben szükségessé vált az említett külső támasz, melyet az unió nyújt. Az utóbbi két évben nőtt valamelyest a termény eladási ára, mondhatni, az időjárásnak köszönhetően – jegyzi meg, hozzátéve: azt hiába várják el, hogy egy uniós gazdasággal a mienk versenyképes legyen. "Amíg itt egy lejt adnak a tej literjéért, és öt liter tej árába kerül a motorina, amíg tehát külföldön a gazdára nézve előnyösebb az arány, addig versenyképességet elvárni nem lehet."
A svájci példa, melyről oly lelkesen számolt be a múltkor, akkor lenne követhető és hasznosítható, véli, ha a belső falusi rend átalakulna, ha a gazdasági épületekkel ki lehetne költözni a faluból, ha tanyát tudna az ember építeni. "Persze, ott nemcsak a pénz több, a mentalitás is más, a gazdának nagyobb a becsülete."
Az átalakításhoz persze tőkére és olyan társadalmi összefogásra lenne szükség, olyan nagyszabású települési szerkezetváltásra és új kormánypolitikára, átfogó reformra, mely már alighanem uniós horderejű kérdéseket is felvetne – tesszük hozzá.
