A kezdet nehéz volt. A kamra üresen állt, az ebédhez a kertből szedtek csalánt főzeléknek. A fészerben nem volt tűzifa, a tűzgyújtáshoz a parkból gyűjtöttek fenyőtobozokat. Szinte senkit nem ismertek a városban. Minden nélkülözés ellenére sem kéregettek, nem kopogtattak alamizsnáért a kovásznaiak portáján. Istenhez imádkoztak, s azt kérték, világosítsa meg az embereket, tárják ki szívüket, szeretetből segítsenek a kis közösségen.
A Fennvaló meghallgatta imájukat, s a kovásznai jólelkű emberek önzetlenül kezdték segíteni a szárnyait bontogató Apor Vilmos Gyermekotthont. Valahogy így lehet összefoglalni annak az otthonnak a kezdeteit, mely 2005-től szolgálja a háromszéki szegény sorsú, rászoruló fiatalokat, s ma már 57 gyereknek nyújt biztos menedéket.
Amikor még az udvaron terítettek
Hét évvel ezelőtt május elsején vehette birtokba a Dévai Szent Ferenc Alapítvány a kovásznai kisparkban lévő épületet, melyet visszaszolgáltatása után adtak el a szervezetnek a tulajdonosok. Az alapítvány tizenharmadik gyermekotthonát kívánták itt megalapozni. (A Böjte Csaba atya vezette alapítvány jelenleg 65 otthont működtet, 2300 gyermeknek nyújt biztonságot.)
A vásárlást és a felújítást győri egyházi segítséggel kezdték meg. Egész nyáron folyt a munka, az első gyerekek valamikor szeptemberben érkeztek a még mindig átépítés alatt álló épületbe. Eleinte még az udvaron kellett teríteni – emlékszik vissza az otthon vezetője, Kolozsi István. Ő maga 1997-ben csatlakozott Böjte atya mozgalmához. Hat évig dolgozott egyfolytában önzetlenül, akkor úgy érezte, szabadságra van szüksége. Két év pihenő után, 2005-ben látta elérkezettnek az időt, hogy visszatérjen a gyermekotthonok világába. Kovászna és Tusnád közül előbbit választotta. Bevallása szerint a gyermekotthoni munka elején félt a gyerekektől. Nem tudta elképzelni, hogyan lehet foglalkozni annyi gyerekkel, miként lehet meghallgatni mindegyikük baját, hogyan lehet segíteni nekik. Tizenöt év távlatából gyökeresen megváltozott véleménye: az lenne a legnehezebb, ha meg kellene válnia szeretett gyerekeitől. Ez a környezet határozta meg lelki fejlődését is, ezt a külső világban soha nem kapta volna meg – vallja István, akit munkájában hűen kísér felesége, Noémi.
Otthonból Oxfordba
Az otthonban négy "családban" élnek a gyerekek, két fiú- és két lányközösségben, egy-egy felügyelő, "szülő" irányításával. Zömében magyar ajkúak, de akad köztük vegyes házasságból származó és cigány is. Nem bentlakók mindannyian, van, aki iskola után ebédelni, tanulni jár be, majd hazamegy családjához. Nem árvák, de családjaik nehéz körülmények között élnek, otthon nem lenne lehetőségük kulturált életvitelhez, iskolába járni. Nevelésük a vallásosság jegyében történik, de ez nem zárja ki, hogy zenét tanuljanak, sportoljanak, szórakozzanak, kiránduljanak. Ottjártunkkor néhányan épp ebédelni készültek. Felszólítás nélkül imádkoztak, mielőtt helyet foglaltak. Rendesen terített asztalnál, késsel, villával étkeztek. Az ebéd sem volt megvetendő: finom pityókaleves, utána kolbász rizzsel, házi savanyúsággal. Viselkedésük mindenben példás. Nem felejtenek el köszönni, az idősebbet előreengedik az ajtón. Szépen beszélnek, szobáikat rendben tartják. Látszik rajtuk az illő nevelés. Szinte önállóan tanulnak, az újonnan érkezettek az "öregebbektől" lesik el a jó modort, erkölcsösséget. Sok jómódú család sarja messze elmarad e tekintetben tőlük.
Tanulmányi eredményeik kitűnőek, mindig az elsők között vannak, részt vesznek tantárgyversenyeken, az iskolai közösség minden eseményén. István érdekes esetről mesél. Háromszékről került egy kislány a dévai otthonba. Azelőtt édesanyját mindennap szekéren kellett hazavinnie a kocsmából. A tanulással nem haladt, bukott is. Az otthonban mindez megváltozott, sikerült leérettségiznie, kolozsvári egyetemre is bejutott, diplomát szerzett. (Az alapítvány a kincses városban és Marosvásárhelyen is működtet otthont az egyetemre bejutó fiataljai számára. Nincs teljesen ingyen, a bentlakóknak kell vállalniuk a költségek egy részét, amit saját munkájukkal teremtenek elő.) Nem elégedett meg ezzel, Angliában még két egyetemet végzett el, most Oxfordon tanársegéd – mesél a nem mindennapi életútról István.
Gyermek akar maradni
Ionica Xénia most 16 éves, három éve lakik az otthonban. Amit ő mesél magáról, az sem mindennapi. Ozsdolán született hatgyerekes családban. Kilencedik osztálytól Kézdivásárhelyre kellett volna ingáznia. A buszbérlet, a városi iskola jó pár száz lejébe került volna a családnak, amit csak a többiek megrövidítésével tudtak volna kifizetni. Xénia nem kérte a család áldozatát, inkább a kovásznai gyermekotthon mellett döntött, ahová be is fogadták. Ettől függetlenül kéthetente felkeresi családját, gyakran beszél velük telefonon is. Az otthonban minden lehetőség adott számára. Tanulhat, olvashat kedvére, a kórusban énekelhet. Itt teljesülhetett régi álma, megtanult gitározni. Ez is különös: a lányoktól idegen basszusgitárt választotta. Érett fejjel gondolkodik: ki kell használni minden lehetőséget – mondja. Reál profilú osztályba jár, ám saját bevallása szerint humán beállítottságú. Nem véletlen, hogy vallásolimpiákon díjazzák (mindig második helyen végez, ennél fennebb nem tud lépni – magyarázza), tizedikesként a megyei történelemtantárgy-versenyen harmadik helyezést ért el, ezzel dunaszegcsői történelemtáborozást is nyert. A Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpontban osztályfőnöke Molnár János. Kíváncsiak voltunk, ő hogyan vélekedik tanítványáról. "Nagyon rendes, alázatos, segítőkész, tisztelettudó, illedelmes, jól tanul. Csak jót tudok róla mondani" – vázolta röviden az oszi.
Hogyan képzeli el iskola utáni életét? – kérdeztük Xéniától. Nem várt választ kaptunk: "Úgy vagyok ezzel, hogy félek az élettől, tizenhat évesen nekem még bonyolult a felnőttek világa. Mindig szorongok születésnapomkor, hogy megint egy évvel idősebb lettem, egyre közelebb kerülök ehhez a világhoz. Gyerek akarok maradni."
