Egy városszéli, kövezett kis utcában, egy óriási almafa árnyékában meghúzódó kis házban él egy fehér hajú, apróvá aszalódott asszony, aki karácsonyra színes szaloncukor-figurákat szokott készíteni. Ezt sok-sok évtizeddel ezelőtt tanulta, és volt idő, amikor ebből teremtette elő a családnak az ünnepet.
Reichenberger Ilona ma 92 éves, hét unokája és tizenhárom dédunokája van, és kérdésemre rögtön előveszi a mintáit – kéznél voltak, az egyik konyhafiókban. Ráncos arcából világító kék szemével örvendezve néz: csakugyan meg akarom tanulni a módját? Majd ő segít, mindig szerette ezt a munkát. Tizenkét évesen kezdett dolgozni, azóta sok idő eltelt, a keze sem a régi, de ha akarom, nekifogunk. Inkább meséljen, kérem.
Egy hosszú élet
– Gondolja, hogy valaki kíváncsi az én életemre? Egyszerű asszony vagyok, az voltam mindig. Pedig jómódú családba születtem Brassóban, édesapámnak nagy asztalosműhelye volt, ő maga nagyvilági életet élt. Katona József asztalosmester, így hívták, több segéddel, inasokkal, drága külföldi szerszámokkal dolgozott. Tősgyökeres brassói volt, nagyapámék is ott születtek a városban, nagyanyám Jancsó-lány volt. Nekünk négyszobás házunk volt a várfal alatt, a Lövölde utcában, a kertben két diófa, három almafa, veteményes... Forrásvizet ittunk a Cenk oldalából. Nagy ház volt, el sem készült teljesen, mikor édesapám váratlanul, fiatalon meghalt, és anyám ott maradt öt apró gyermekkel. Én kijártam az iskolát, hat osztály volt akkor kötelező, és beálltam egy fodrászműhelybe, ahol a nővérem dolgozott. Két évig inaskodtam, be voltam jelentve, betegsegélyzőt fizettünk, úgy volt, hogy 14 évesen alkalmaznak szabályszerűen. Aztán mégsem ott dolgoztam, hanem a Hess-féle cukorkagyárban, ott tanultam meg a szaloncukor receptjét is. Sodrónő voltam, így nevezték akkor. Töltött cukorkát, ilyeneket készítettünk: az ötven kilogrammos forró cukrot kiöntötték a hideg asztalra, vasakkal gyúrtuk, mint a tésztát. Onnan átkerült a meleg asztalra, amelyik bőrrel volt fedve, ott alakítottuk, süveg vagy más formájú fára tekertük a tésztává gyúrt cukrot. Szerettem, jó közösség volt – akkor nagyon sokan éltek ott magyarok, szászok, nem úgy, mint most. Negyvenben, hogy Brassót nem csatolták vissza Magyarországhoz, elmenekültünk Sepsiszentgyörgyre, jóformán csak a rajtunk levő ruhával. A nagy ház, műhely, felszerelés mind ott maradt, nem is tudom, mi lett ezekkel. Lakást fogadtunk – egy szobát béreltünk ki, elfértünk benne mind –, elszegődtem itt a Jókai nyomdába, kitanultam a mesterséget, és onnan is jöttem nyugdíjba. Nem tudom már, hány évet dolgoztam, de a nyugdíjammal elégedett vagyok, ki tudok jönni belőle. Nem panaszkodom, tudtam segíteni is, akinek kellett, hogy tanuljon, tanítónő unokám is van. Húszéves sem voltam, mikor férjhez mentem, alig pár heti ismeretség után, de leéltük együtt az életünket. A férjem sem idevalósi, csak idevetődött ember volt, de jól kijöttünk egymással, nem ellenkezett a természetünk. Igaz, én sem szökdöstem, hanem a család, a dolgom után láttam: jöttek a gyermekek, egyik a másik után, élni kellett, és én minden munkát megfogtam. Szerettem mindent rendesen elvégezni, dicsértek is érte. Talpraesett voltam nagyon. Mindenem a gyermekek voltak: a lányaimat, az unokáimat, a dédunokáimat is én neveltem, míg a szülők dolgoztak, azóta roggyantam így össze, amióta a legkisebbet is elvitték iskolába. Megértem, ez az élet rendje, de azért fáj.
– Egyedül él a város végén?
– Ó, már évek óta. Nem is tudom, mivel telik el az egész napom. Kijárok a piacra, két szekerem (kerekes szatyrom) is van, azokat meg tudom rakni, hazahúzom. Vizet húzok a kútból, fát hozok, megrakom a tüzet – a nagy szobában csak akkor, ha jön a család, magamnak csak a konyhát fűtöm, s este a kicsi szobát. Mindig én szereztem be a fát, most is én veszem, fel is vágatom, de gyújtóst még tudok aprítani, ha kell. Főzök, mosogatok. Néha elmegyek, meglátogatom az itt élő testvéreimet, unokáimat. Újságot nem olvasok, szemüvegem sincs. Tévét se nagyon nézek, nemigen érdekelnek ezek a műsorok. Lassan megy már minden nekem, az agyam se szolgál mindig rendesen. Beteg nem voltam soha – azazhogy a szívemmel igen, több évtizede, de annyira nem, hogy kórházba kerüljek, csak gyógyszereket kaptam. De már nyolc-kilenc hónapja nem szedem azokat sem, meguntam. Kitelne a nyugdíjamból, de így sem vagyok rosszabbul, azokkal sem voltam jobban már: hiába, elfáradtam. 92 év hosszú idő. Az unokáim hívogatnak telefonon, meg-meglátogatnak még Németországból is (ketten oda mentek férjhez), de a szomszédok is nagyrészt kicserélődtek, állandóan csak ez a kutya van mellettem, meg egy macska, velük beszélgetek. Nevetséges, amit mondok, de értik a szót, még a macska is odajön, mikor hívom. A kutyám pedig valósággal ugrik ki a bőréből, amikor a kabátomat veszem. Jó kutya, nagyon vigyáz a házra, ide idegen be nem jön, azt tudom.
A szaloncukor titkai
Ezt bármelyik látogató megtapasztalhatja, aki a kapun belép: még házigazdai kísérettel is veszélyben forgott a lábszáram. Igaz, lopni is akartam: a szaloncukor szívesen átadott receptje mellett azt a titkot is el szerettem volna lesni, amitől jó az Ilonka néni társaságában lenni. Valamikor szomszédok voltunk, jól emlékszem az ünnepek előtti sürgés-forgásra, amelynek eredménye négy-öt süteményféle és több kiló szaloncukor volt. Amit hirtelen be nem kaptunk, azt a karácsonyfára kötöztük: szebben mutattak, mint némelyik bolti csecsebecse. Az a gyanúm, hogy ízüket annak a csendes derűnek és kiegyensúlyozottságnak köszönhették, ami a legfárasztóbb előkészületek alatt is belengte a pici konyhát. A szobában frissen vasalt ruhák és hűlni tett tészták illata keveredett, és egyre újabb szaloncukrok színesedtek az asztalon. Hogy is kellett ezt csinálni?
– Fél kiló cukrot egy csupor vízzel össze kell főzni szirupnak. Aki nem fehéret, hanem színeset akar önteni, az ételfestéket is tegyen bele, és olyan eszencet, amilyent szeret. A formákat valamikor magam faragtam gipszből, már több elveszett, de ami megvan, az mind ép. Lisztet teszek vastagon egy tepsibe – régebb krumplilisztet használtunk, később kenyérlisztet –, abba belenyomom a formát és ki is kapom. Könnyű kezet kíván, mert ha elmozdul, elromlik, összeomlik. Akkor ezt a vastagon folyó cukrot beleöntöm. Hamar megköt, és miután kihűlt, letisztítom a liszttől (egy mozdulat a kefével), és cukrászfestékkel díszítem. Porban vagy folyékonyan árulják, mindig lehetett kapni. Egyszerre nagy mennyiséget nem lehet készíteni, mert a szirup "megdöglik", megkeményedik, és már nem lehet önteni. Egy kis vízzel újra lehet éleszteni, ki lehet pucolni az edényt. Gyorsaság és türelem kell hozzá, de én szerettem vele babrálni.
Nézegetem a fehér formákat, és felismerem a legelő bárányt, a rózsaszínű kismalacot, a zöld fenyőt, a piros gombát, a sárga betlehemi csillagot, a színes gyümölcsöskosarat, de van ott üstökös, angyalka, Mikulás és szerencsepatkó is: több évtizedes használat után 18 különböző alakot számolok össze. Mindegyikbe aprólékos munkával – hiszen egy-két ujjnyi darabok születnek – kell életet lehelni: szemeket, orrokat, pöttyöket, fűszálakat berajzolni az egyszínű cukoröntvényre, csizmát megfesteni, többféle gyümölcsöt érzékeltetni; a fenyőfára kristálycukor-hó került, a Mikulás szakálla is cukormorzsa volt. Nekiveselkedtem otthon, jobb híján csokitojásból származó játékállatot nyomtam a lisztbe: a harmadiknál már megfagyott a szirup, a vigyorgó majom arca még épen kijött, a háta azonban höbörcsös maradt, nem simult már vízszintesre, és a felöntött cukorfőzettel sem tudtam helyrehozni, túl híg lett, szétfolyt – hát ezt még sokat kell gyakorolni, az biztos. A festésnek neki sem fogtam, így is letörött a jól sikerült majom kiálló füle – egyértelmű, hogy tömörebb mintára van szükség. És ügyesebb kézre.
Muszáj volt, de megérte
Ilonka néni nem nevet ki, mikor mindezt előadom: még egyszer elmagyarázza, mit kell tennem. És felajánlja nekem a gipszmintáit. Természetesen nem fogadom el, a hozzáfűzött gondolatokat azonban megilletődve jegyzem fel.
– Örvendek, ha valakinek valamit hagyhatok. Nem nagy érték egy marék gipszállat, de nehéz helyzetben pénzt lehet keresni vele, és az ember tudja, mit eszik. Annak idején sokat készítettünk eladásra, mert anyám nem tudott egy törülközőt sem adni, mikor férjhez mentem. A nővéremet még kistafírungozták, de puszta kézzel jöttünk el Brassóból, és meg kellett élnünk. Kukoricát héjaltunk, varrtunk is, nem tudom, kinek, anyám intézte az üzleti részét. Az ember, ha dolgozott, megélt – mi pedig dolgoztunk, és be is osztottam mindent. Volt bennem egy kis vállalkozói szellem is. Nagy esküvőt tartottunk, azután vettük ezt a házat a férjemmel – két helyiségből állt mindössze, a konyhát és az előszobát mi toldtuk hozzá, ahogy lehetett. Mindent magunk végeztünk, magamra keveset költöttem, a házba azonban megvettem, ami kellett, mert kölcsönkérni irtóztam. Sosem volt nagy fizetésünk, de pazarolni nem szerettem: minden kiadást meggondoltam, mert hiszen az ember sokszor akarata ellenére is megvesz valamit, amiről később kiderül, hogy nem érte meg a pénzt. A férjem évekig betegeskedett, nyomta az ágyat, de úgy halt meg, és úgy neveltem azt a sok gyermeket, hogy adósságunk nem volt, és hiányt sem szenvedtünk. Szerényen éltünk, de karácsonyfát mindig díszítettünk, a szaloncukrot már Brassóban is megcsináltam magamnak, és később is, amíg kellett; ajándék is mindig volt a gyermekeknek. Felnőttek sorra, tanulni akartak, tanultak is hál’ istennek, megteremtettem rá a lehetőséget. Hiszen az nem úgy megy, hogy csináld meg a leckét, fiam: ha nincs, ahol a feladatot elvégezni, nem tud haladni az a gyermek. A kertben csak valami zöldséget termeltünk a konyhára, és egy-két tyúkunk volt, mert nem gazdálkodók, hanem munkások voltunk, a férjem a szövőgyárban dolgozott raktárosként, én a nyomdában, a gépeken. A fizetésünk sosem volt nagy, nehezen vittük sokszor; amíg az uram élt, addig sem értem rá sétálni, szórakozni, mert mindig akadt dolgom – de megelégedtem azzal, ami volt. Ma is csak a gyermekeket hiányolom, és bár minden nap nehezebb, azért mindenhová elmegyek, nem akarom elismerni, hogy nem tudok valamit elvégezni. A múlt fáj, de hazudnom nem kellett soha. Azt hiszem, megérte.
