Alkotásáról így vall Józsa Judit: Kerestem azt a gyökeres fatörzset, amelyre a szobrot álmodtam, és lám, a jó Isten, a legnagyobb rendező segített: megtaláltam művészettörténetünkben, a magyar szobrászatban, feldolgoztam a társadalom alapját és a magyar örökség örökösét: a Magyar Családot. Isten kegyelméből elkészülhetett még 2011-ben, a család évében. Ennek megfelelően a hat­alakos, nagyméretű szoborkompozíció szimbólum értékű alapja a szerteágazó gyökeres keményfa törzse, amelyből kiemelkedik a szép magyar arcvonású házaspár büsztje. Az édesapa büszkén öleli magához hit­vesét, aki szeretetteljes mo­sollyal simul hozzá, karjában kisded gyermekével. A kisbaba rúgkapáló lábacskái a szobor középtengelyében úgy irányítják a tekinte­tünket a kom­pozíció alsó részére, a nyújtózkodó karocskák pedig a szülőkre, főleg az édesapára, a családfőre, hogy közben az ébredező, ásítozó kisbaba fesztelenül természetes, mozgalmas testtartására ismerünk. A kompozícióban a fatörzs bal oldalán a legényke, azaz a fiúgyermek, a gyökerekre huppanva, csizmába bújt lábaival, azokra támaszkodva, ölében kis pulikutyájával, kedvesen hajol előre kishúgához. A kutya jelen esetben nemcsak a kedvenc, hanem ikonográfiailag a barátságot, a testvéri szeretetet, a házastársi hűséget is szimbolizálja. A fatörzs jobb oldalán szép, két ágba font hajú kislány, játékosan kapaszkodik föl a gyökereken a picihez, miközben édesapja védően magához öleli, hogy le ne essék. Végül, de nem utolsósorban, a kompozíció középtengelyében, lent, a gyökerek ölelésében – úgy, ahogy nagymamájától tanulta – 2–3 év körüli kislányka imára kulcsolja kezecskéit. Az alakok magyaros viseletét, bárhonnan származzék is, minden magyar magáénak érezheti, csak az imádkozó székely ruhás kislány idézi meg szülőföldemet, Erdélyt.