A keleti gyümölcsök királya, ahogy a mangót Európába behozó angolok nevezték, Indiából terjedt el ma már az egész földkerekségen.
A hinduk szent fája, Brahma isteni jelképe, amelynek hűs ligeteiben hitük szerint Buddha is megpihent elmélkedve. Akkor hát ne csodálkozzunk, hogy a fát halottaik elégetéséhez használják, és terebélyes termetével a költészet ihletője. Indiában már négyezer éve termesztik, négyszáz éve elterjedt egész Ázsiában, a X. században az arabok vitték Afrikába, míg Európa csak a XVIII. században ismerte meg.
Trópusi növény, ennek megfelelően magas vízigényű és meleg kedvelő. Legfontosabb exportőre India, Pakisztán és Brazília. Fogyasztáshoz a gyümölcsöt vagy meghámozzuk és lapos, hosszúkás csonthéjas magváról lefaragjuk, vagy a héjon darabolva a húsát kifordítjuk, és levágjuk-rágjuk a kis kockákat. Az érett (és ez a legfinomabb) próbája: kissé benyomódik a ráncosodó gyümölcshéj. A túlérett kevésbé ízletes, émelyítő. A még éretlen gyümölcs szobahőmérsékleten 3–4 nap alatt beérik.
A mangó cukortartalma magas (az össztömeg 10–18 százaléka), ezért nagy az energiaértéke is (59 kcal/100 g). Egyike a legfontosabb C-vitamin-forrásunknak (60 mg/100 g), valamint az A-provitaminnak és az E-vitaminnak. Ásványi anyagai közül a kálium (190 mg/100 g), a kalcium (6–12) és a foszfor (6–18) említhető. Bár megindokolni forrásaink sem tudták, azt ajánlják, hogy fogyasztása után kb. két óráig ne igyunk se folyadékot, se szeszes italt, mert gyomorpanaszok jelentkezhetnek.
A mangót édes levek, lekvár, fagylalt stb. készítésére használják (konzervnek nem alkalmas), illetve a hindu "csatni" húsok mellé mártásként. Kitűnő mézelőnövény, virága (akárcsak az akácé) fogyasztható.
