Legnagyobb az érdeklődés Sepsiszentgyörgyön és környékén, itt több mint 5600-an igényelték a kettős állampolgárságot, a sorban Kézdivásárhely és környéke következik: az ottani Demokrácia Központban 2100 iratcsomót állítottak össze – közölte Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ vezetője. A csíkszeredai magyar konzulátuson naponta kétszázan teszik le a magyar állampolgársági esküt, közülük negyven-ötven Kovászna megyei. Összeállításunk második részében barótiakat, sepsiszentgyörgyieket, kézdivásárhelyieket kérdeztünk arról, hogy miért folyamodtak a magyar állampolgárságért.

Együvé tartozás
Talán ma már nem annyira általános, hogy lerománozzák az erdélyi magyart, ám a régi tüskék még sokunkban élnek. Ne csodálkozzanak, hogy jól beszélünk és írunk magyarul, mert magyar óvodába, magyar általánosba jártunk, a középiskolát is anyanyelvünkön végeztük, az érettségin is annak segítségével bizonyítottunk. A legtöbben – akik nem, azok sem azért, mert nem akarták volna – magyar szakon végezték az egyetemet is. És igen, mind­annak ellenére, hogy évtizedekig elfeledtették volna velünk, kik vagyunk, s nem tanították az iskolákban, a regényekből, a nagyanyáink által mese helyett mondott regékből legalább annyira ismerjük elődeink dicső tet­teit, mint ti, azok a szerencsések, akik Ma­gyarországon születhettetek, akiknek természetes, hogy magyar állampolgárok vagytok. A ti zenétek a miénk is, a népdal világán is osztozunk, templomainkban a fohászt anyanyelvünkön mondjuk. Ne csodálkozzék azon se senki, ha sportot szerető gyermekeink – bújtassák bármilyen mezbe – szíve akkor dobban igazán nagyot, ha azt hallja, Isten, áldd meg a magyart... – mondjuk vagy gondoljuk, ha valaki bántóan szól hozzánk. Éppen ezért, némileg dacból folyamodik magyar állampolgárságért a baróti DEREGUS ÉVA: legyen papír. Bárcsak kétezerben is lett volna, amikor többször is kénytelen volt Budapesten megfor­dulni, s lett volna, mit meglobogtathat az őt sér­tegetőnek. Kéri az állampolgárságot, de nem elmenni, kivándorolni akar, még csak sza­vazati jogával sem élne (nem fél bevallani, nem ismeri annyira a közéletet, hogy valakire is jó szívvel ráüsse a pecsétet), csak szabadabb­nak szeretné érezni magát. Mert magyar útlevéllel a kezében mégis csak másként, bátrabban mozog az ember a világban. "Legtöbbünk­nek nincs szüksége a magyar állampolgárságra, semmi különleges előnyhöz nem juttat min­ket, ám meggyőződésem, még többen fogunk élni a felkínált lehetőséggel. Nem másért, de jár nekünk. Az együvé tartozásunk, a magyar állam határon túli gondoskodását fejezi ki. Én örvendek ennek a gondoskodásnak."

Aki már volt magyar állampolgár
Id. BERKI JÁNOS 79 éves kézdivásárhelyi nyugdíjas volt az első, aki január 2-án már kérte a magyar állampolgárságot. "Aznap reggel 6 óra előtt fiammal együtt a Demokrácia Központ előtt voltunk, és vártuk Bardócz Csa­ba tiszteletes urat, a központ igazgatóját. Az összeállított iratcsomót személyesen vittük Csík­szeredába a főkonzulátusra január 7-én. Április 15. körül tettem le az állampolgársági esküt, a fiam később kapta meg, ő a múlt hónapban lett magyar állampolgár. Az anyakönyvi kivonatokat június közepén vettem át" – idézi fel a történteket. Magyar útlevelet nem váltott, nincs is szüksége rá, ha akar, Magyar­országra személyazonossági kártyával is utazhat, Amerikába pedig nem készül. "1932. szep­tember 15-én születtem Kézdivásárhelyen, szüleim dálnoki származásúak voltak. Én már voltam magyar állampolgár a második bécsi döntés idején, az első osztályt román iskolában kezdtem meg, miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, újrakezdtem az első osz­tályt magyarul. Azért ragaszkodtam ahhoz, hogy megkapjam a magyar állampolgárságot, mert egyszer már az voltam, édesapám pedig a Történelmi Vitézi Rend tagja volt, több kitüntetést is kapott. Az ő emléke is erre kötelezett. Hálás köszönetem Bardócz Csaba tiszteletes úrnak és segítőkész munkatársainak."
SZÁNTÓ ÉVA, a kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal 55 éves irodavezetője a magyar állampolgárságot 2011. március 2-án kér­vé­nyezte a csíkszeredai főkonzulátuson, az ál­lam­polgársági esküt ugyanott tette le augusztus 31-én. A honosítást szülei emléke iránti tiszteletből kérte, ugyanis őket annak idején megfosztották magyar állampolgárságuktól. "Hogy milyen nagy öröm volt számomra az eskütétel, azt szavakban nem lehet kifejezni. Négytagú családomból hárman, jómagam, férjem és lányom már magyar állampolgár, a fiam is kérvényezte augusztusban, folyamatban, hogy ő is a közeljövőben megkapja a magyar állampolgárságot" – magyarázta.
MÁNTÓ EMESE MÓNIKA, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola 44 éves tanítónője január 14-én családja minden tagjával, férjével, anyósával és két felnőtt gyermekével benyújtotta a honosításhoz szükséges iratcsomót a csíkszeredai főkonzulátuson. "Felemelő érzés volt az eskütétel pillanata, melyet májusban tettünk le, pontosan aznap, amikor a férjem született. Júniusban az anyakönyvi kivonatokat is átvettük. Esztelneken élő anyósom velünk együtt lett ismét magyar állampolgár, elsőként a faluból. Elsősorban magunkért és a nagyszüleink iránti tiszteletből tettük meg ezt a lépést. Egyelőre nem áll szándékunkban magyar útlevelet kérni" – mesélte.

Elégtétel
KESE TERÉZIA számára felemelő érzés volt az eskütétel, már gyermekkora óta benne él az a tudat, hogy magyar. "Édesapámtól, aki a magyar hadseregben szolgált, otthonról ezt kaptuk: a gyökereink magyarok. Aztán megélni, ha szakiskolába mentél, nem anyanyelveden tanulhattál, hát hiányzott a magyar hon. Most, hogy a lehetőség adódott, természetesen éltem vele, nem azért, hogy kiköltözzem, bár a fiam már húsz éve Magyarországon él, de az a tudat, hogy édesapám nagyon büszke lenne rám, az az érzés, hogy azon a földön, ahol születtél, megkaphatod őseid jogait, elégtétel számomra" – meséli. Szeretné, ha mindenki élne a lehetőséggel, mert csak így tud a nemzet megmaradni.

Magyar világ
LEPEDUS LÍVIA arról számol be, jóleső érzés volt bátyjával együtt letenni az esküt, megérni azt a magyar világot, melyről nagyszülei könnyes szemmel beszéltek. "Nekem az érzés miatt fontos, én eddig is büszke voltam rá, hogy magyar vagyok, Bukarestben egyetemistaként is mindig felvállaltam magyarságomat, soha nem volt ebből hátrányom. Nincs szándékomban kimenni Magyarország­ra, szerintem nem is azért igényelték a magyar állampolgárságot, mindenkinek felemelő érzés, olyan érzés, amit meg sem lehet fogalmazni. Ha tehetséges sportoló lennék, melyik országot képviselném nemzetközi versenyeken? Székely­föl­det, de az nincs, akkor mindenképpen Romá­niát. Az a december 5-i szavazás olyan pofon volt, egész családom számára olyan szomorú, hogy én semmiképpen nem Magyarországot képviselném. Furcsának tűnhet, de ezt érzem. Egy papír nem határozza meg, hogy magyar vagyok, mert eddig is annak vallottam magam, mégis többnek érzem magam, mert így oda tudom írni akár egy önéletrajzban is, hogy román és magyar állampolgár vagyok, és én ezt oda is írom, mert ebből nekem hátrányom nem származhat" – magyarázza. Örül, hogy a gyereke is magyar állampolgár lehet, nem kell ezért harcolnia.

A haza a lélek része
BALÁZS JÚLIA: Ez valóban hivatalosított magyarság, mert én mióta az eszemet tudom, magyarnak tudom és vallom magam teljes énemben és lelkemben. Nekem volt egy áldott csíkmindszenti nagytatám, gyönyörű magyar neve volt, Benedek Domokos. Az első világháború után hét évig fogságban volt, megjárta a bugyrok bugyrát. Mikor hazajött, mindig azt mondta a fiainak, a haza a lelketekben van, a haza nem egy olyan hely, ahol csak laksz, fiam, olyan hely, ami a lelked része. Kicsike voltam, de ez megmaradt, szívtam a szavait, mert nagyon szerettem. Mindig olyan nagyon okosnak láttam kis gyermekfejjel, valószínűleg bölcs ember is volt. Aztán egy alkalommal hallottam a verset: "Mert a haza nem eladó. / Ezüst pénzre sem váltható. / Mert a haza lelked része, / Határait belédvéste / Ezer éve, / Ezer éve a hit." Hát a költő is nem ráérzett arra, amit az én nagyapám mondott? Én mindig magyar voltam, ez a hivatalosítás már csak lelki elégtétel, mert az idő eljárt felettünk, én már nagy hasznát nem veszem. Felemelő, csodás érzés volt, mikor a kezembe vehettem az igazolást, de rögtön ott volt, hogy az én áldott apám miért nem kaphatta meg, és rögtön bejött december 5-e. Nem tudom, ha Sepsiszentgyörgyön még valaki annyira várta az eredmény kihirdetését akkor éjszaka, mint én, s amikor kimondták a nemet, leborultam a földre, ott zokogtam, az valami rettenetes volt nekem, hogy az én vérem tagad meg. Mert mikor egy idegentől kapsz egy pofont, az is szörnyű, de mikor a sajátjaidtól? Rögtön az jött be, ilyen döbbenetes érzés járhatta át Jézust, amikor a vérei megtagadták.

Összefogást, autonómiát
KERTÉSZ DÁVID: Mi már idősek vagyunk, de fontos a tudat, hogy Magyarország felkarolta ezt az akciót, és minket is más szemmel néznek, mert ezen van a hangsúly, itt nagyon lenéztek minket. Az én gyermekkoromban nálunk az osztályban egyetlen román fiúcska volt, róla soha nem tudta senki, hogy román vagy magyar. Most, akik bejöttek ide, ezek a moldvaiak csinálják az uszítást. Soha el nem gondoltam volna, mikor a bankban is dolgoztam, ez a Lăcătuşu, aki úgy jött hozzám, mint egy kicsi kutya, meghúzódva, mert ugye párttitkár volt, és ezt-azt intézzünk el, hogy ennyire ellenünk szegődik, ennyire magyarellenes lesz. Ők, azt hiszem, el vannak tévedve, nekik a gyermekkorukban nem tanították egyáltalán a magyarok történelmét. Ezt a sok román gyermeket mikor elnézem, a szomszédokat is, ezek vajon mire tanítják a gyermekeiket, ezek is arra, hogy a magyarok rosszfélék, nekik rosszat csináltak? Ez a borzasztó. Mikor ez a rendszer megváltozott, az emberek is megváltoztak. Egy tanárnő, akivel egy évfolyamon érettségiztünk, azt mondja 1990 után, miért is kell itt a magyar gyermekeknek magyar iskola? Hát ez milyen kérdés, mondom, hogy mondasz ilyent, hát nektek nem kéne, ha fordítva volna, az a gyermek megtanulja az anyanyelvét, de az iskolában szedi fel az alapját mindennek. Kevés a jó magyar ember, akik próbálják, igyekeznek a románokat is felvilágosítani, egy országban élünk, egy a célunk, nem szabadna ez a megkülönböztetés legyen a részükről. Egyetemmel, autonómiával, mindenben csak azt nézik, a magyarok előnyt akarnak szerezni, Erdélyt vissza akarják venni. S ez a szomorú. Most már nagyobb a tekintélyünk, másképpen néznek ránk, mert az állampolgárság maga után vonja azt is, hogy figyelnek ránk. Eddig azt mondták, a régi világban is úgy mondta Ceauşescu, mikor magyar kérdés került a napirendre, hogy a belügyekbe ne avatkozzanak bele. Most már meggondolják, mégsem mondják azt, hogy belügy, ők is meggondolják, hogy igazuk van-e ezeknek az embereknek. Az a gyermek, amikor látja, hogy csak románul van kiírva valami, meggondolja, hogy mi valahol el vagyunk nyomva, itt valami nincs rendben. Ez se szabadna legyen. Ezért is harcolnak, s jól is teszik, harcoljanak, akiknek erre lehetőségük van. Az RMDSZ-nek is határozottabban fel kéne lépnie, ahelyett, hogy szítana. Most az SZKT-ülésen is megint kirohantak, hogy miért alakul még két párt. Az csak jó szerintem, mert az embereknek több lehetőségük van a választásra. Itt az kell, hogy összefogjanak a magyarok egy célért, létrehozzuk az autonómiát. Mi itt megélünk, hiába mondják, hogy nincs lehetőségünk, dehogy nincs. Itt van nyersanyag, munkakedv, akarat, főleg akarat, hogy az emberek egymás mellé álljanak, segítsék egymást.

Összeállításunk szerzői:
HECSER LÁSZLÓ, IOCHOM ISTVÁN, VÁRY O. PÉTER