Hamar leszerelték, majd betegnyugdíjazták. Noha tehetségével akár jobb sorsot is kovácsolhatott volna magának, napi munkája mostanra a ház körüli állatok ellátására, gazdálkodásra szűkült. Pál János a maga módján a kommunista diktatúra áldozata, élete a katonaság után megváltozott. Alkotással próbálta, próbálja lelkileg túlélni a meggyötörtetést: festeget, amatőrként Sepsiszentgyörgyön is kiállított már két képet, a bikfalvi falunapokon rendszeresen jelentkezik egy-egy kis tárlattal. Saját dalokat is ír, "legtöbbet a szerelemről, a nőkről", azokat érdeklődés esetén örömmel énekli, a dalszövegeket füzetébe vezeti; a zenét is maga találja ki, nem tudja lekottázni, de megjegyzi, emellett dobol, próbálkozik elektromos orgonával is. Eddig három bikfalvi zenekarban játszott, örömmel folytatná, ha társakra lelne. De leginkább arra vágyik, legyen egy megértő társa, ha tehetné, szerető feleséget kérne az angyaltól.

Életkép konyhában
Pál János édesanyja több vetélése után érkezett a világra, a Pál család első gyermekeként 1968. december 17–én. András öccsével, aki hozzá hasonlóan agglegény, ma is anyjuk mellett élnek Bikfalván, s a hetvenhét esztendős, lábfájdalmai miatt ágyba kényszerülő Piroska néni asztalánál ebédelnek. A Mit susog a fehér akác című dalában azt írja "jó anyjáról": "minden jóval tartogatott, elringatott, vigyázott, ügyelt rám, hogy rossz ne legyek, és mindenkit úgy tiszteljek, hogy rólam rosszat ne mondjanak, ne gúnyoljanak, ne bántsanak". A túlfűtött konyhában az idős asszony sokat fekszik az ágyban, műtétre szorulna, de már három beavatkozáson túl többet nem akar. Attól tart, még ennyit sem tudna majd járni-kelni, mint most, s nem tudna főzni, fiait ellátni. András kőműves, anyja szerint őt csak a munka érdekli, szomszéd házát is ő építi, alakítja. Ez egyelőre félkész állapotban, amolyan legénylakás, egy szobát fűtenek, ahol a két fiútestvér alszik. Mindketten tervezik a jövőt, az udvaron gerendák hevernek, következő évben azokból folytatják majd a megkezdett munkát, újítanak édesanyjuk házán is. Hiszen egyelőre az az igazi otthonuk: a tisztaszoba, bár hideg, de szép, régi szekrényekkel, fiatalságuk fényképeivel díszített, a konyha falán pedig János két festészeti zsengéje, s a jókora tükör két oldalán egy-egy fotó látható a testvérpárról, még óvodáskorukból. Piroska néni ugyan rosszul hall, de hozzászól János történeteihez, hallgatja, amint saját dalait énekli, s amikor fia megjegyzi, az énekesfüzetben benne van az egész élete, azt jajongja: bizony, János egy regényt tudna írni...

Összeroppant a katonaságnál
Pál János a bikfalvi elemi iskolában kezdett cseperedni, Lisznyóban járt általános iskolába, a kilenc-tizedik osztályt Uzonban végezte, majd másfél évig Sepsiszentgyörgyön fémforgácsolást tanult a mai Puskás Tivadar Szakközépiskola elődjének számító gépészeti líceumban – otthon ugyanis azt mondták neki, a festés nem mesterség –, ahol 1987-ben végzett. Másfél évig dolgozott egy megyeszékhelyi gépipari gyárban, majd 1989. január 21-én bevonult katonának Bukarestbe.
Ott kezdődött a pokol: miután elmesélte, hogy nyolcéves kora óta detektívnek készül, "katona módra" ugratni kezdték, folyamatosan háborgatták, "mintha elvágtam volna a cérnát magam alatt, éreztem a nyomást körülöttem, úgy reám voltak támadva". Éjszakánként két őrszolgálatra is beosztották, naponta háromszázszor is földre fektették. Kimerült idegileg, "február derekára kikészítettek, összerop­pantam, idegsokkot kaptam, félrebeszéltem", Románia elnökének is mondta magát. Fogdába került, megverték, megpróbáltatások, megaláztatások után márciusban a bukaresti katonakórházban kötött ki. Ott Haloperidol-cseppekkel kezelték, azt valósággal "beleloccsintották a csészémbe, úgy, hogy az agyrendszerem már kezdett lebénulni, remegtem, feszült voltam". Áprilisban leszerelték, azzal a katonaorvosi javallattal, hogy a Haloperidolt továbbra is rendszeresen kell szednie (ez a csepp a központi idegrendszerre ható gyógyszer, a viselkedés és gondolkodás zavaraival járó betegségek kezelésére hasz­nálják, viszont nagyon sok a mellékhatása). Rosszul érezte magát, a napi háromszor húszcseppes kúrát később egy sepsiszentgyörgyi neurológus leállította, aki, mint meséli, azt mondta neki, "az agya lebénult volna, ha tovább szedi a Haloperidolt". Valamennyire 1989 őszére épült fel, de azóta is orvosi kezelés alatt áll. Állítja, katonaság előtt egészséges volt, nem volt semmilyen panasza, utána több betegséget azonosítottak, öt éve bipoláris affektív zavarral kezelik, betegnyugdíjas, havi juttatása 350 lej. Úgy félt a katonaságtól, mintha érezte volna, mi vár rá – jegyzi meg csendesen az édesanyja.

Dalok a szerelemről
Olyankor ír dalokat, amikor a "csalódás vagy éppen a szerelem tetőfokra ér", s mutatja negyvenhárom saját dalát tartalmazó füzetét ("énekszöveg fogalmazások"), 1999 óta vezeti, szép, dőlt betűkkel ír, s csak azoknál a szakaszoknál van néhány piros betűs javítás, amelyeket zenész ismerőse javított, illetve le is kottázott. Szerzeményeit beleéléssel, őszinte lelkesedéssel énekli, két kezével üti a ritmust, s füzetéből olvassa a szöveget, repertoárjában "hallgató, csárdás, betyárnóta, twist, charleston, beat" stílusú dallamok szerepelnek. Kedvenc énekese Tamás Gábor, de állítja, kívülről tud százhatvanöt dalt, amiket fiatalabb korában tanult. A nyolcvanas, kilencvens évek elején bikfalvi zenekarokban dobolt, énekelte Máté Péter, Szécsi Pál dalait, s szeretné, ha lenne, kivel tovább játszania, így megismernék saját dalait is, s talán még kis pénzt is kereshetne. Szeptemberben 2600 lejért dobfelszerelést vásárolt, egy másik helyiségben pedig egy elektromos orgonát mutat, azon még nem annyira otthonos, mint a dobokon, de tanulgat.
Dalait főleg a szerelemről írja, nemcsak azért, mert az számára meghatározó, erős érzelem, hanem mert régóta nagyon foglalkoztatja, s úgy érzi, neki csupán a tövis jut. Több kapcsolatot említ, barátkozott, ismerkedett jó néhány lánnyal – mindig csak egy érdekelte, de abba úgy "beleesett", hogy ha csalódott, az "halálos" volt –, elmesélte, mi történt vele a katonaságnál, milyen problémája van, azt is mondták, "Jancsi bolond, vele nem érdemes szóba állni" – s aztán elhagyták, mert őszinte volt velük. Túlságosan is őszinte – jegyzi meg Piroska néni, de hát nincs mit tenni, fia az őszinte emberi viszonyokban hisz. János számolgat, s állítja, eddig hét-nyolc nő utasította vissza, noha mindeniküknek ajándékozott egy-egy "szép festményt", s úgy érzi, öt szerelme igen fontos volt számára, nekik "komolyabban" udvarolt. Nem rámenős típus, járt vizitába Uzonba, Szacsvára, még Bodokra is, talán az ottani lányt szerette a legjobban, s bár az a kapcsolat másfél évet is tartott, házasság mégsem lett belőle. "Mit susog a fehér akác harmatos, szép virága, azt susogja, hogy ne járjak hozzátok már hiába, derekadat más öleli, csókjaidat más is kéri, csak én vagyok oly árva, karjaimat nem kívánja, csókjaimat nem imádja, mást szeret ő, hiába" – énekli melankolikusan bodoki szerelméről. De továbbra is erős vágya, hogy találjon egy olyan társat, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, sőt, szeretné, ha gyermekük is lehetne legalább három. Néhány éve némiképp megbékélt sorsával, alábbhagyott a keresgéléssel. Pedig szurkol neki az édesanyja is, szeretné, ha megtalálná társát, nyugodtabb lenne, hisz nem tudja, meddig figyelhet még fiára. János elárulja, van egy nála jóval fiatalabb leány, akivel nem olyan rég került közelebbi ismeretségbe, csak tanul egy más városban, s szándéka szerint folytatni is szeretné még néhány évig az egyetemet. Piroska néni közbeszól, "itt már nincs idő várni, valakit kell keresni, mert ha én meghalok, ketten kétfelé felborultok".

Tájképek festője
Gyermekkora óta fest, emlékezete szerint már hat-hét évesen temperával színezett, felépülése után "vissza kellett kapcsolni", mert "majdnem meghaltam, fokozatosan jött vissza a képzelőerőm". Általában olyankor fest, amikor befejezte a napi munkáját, "elgondozta az állatokat". Főként a természet foglalkoztatja, tájai különös színűek, hideg tónusokat használ, amikor nyugtalan, melegebbeket, amikor nagyobb a béke körülötte. Címet általában nem ad képeinek, tájképein szarvas és ló jelenik meg, ezek kedvenc állatai, és egy-egy ház, amely több képén is szinte azonos. A vízfolyás, az ég igen széles színskálán mozog, kékestől lilásig, de ha a nap is erőteljesen süt, akkor bizony a bíbor, a vörös is markánsan megjelenik, téli, éjszakai képein különös, mély tónusú a kék. Festőállványát anyja konyhájában szokta összeszerelni, ott dolgozik. Kedvencei Munkácsy Mihály és Barabás Miklós, eddigi képeinek számát félszázra becsüli, tagja a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő amatőr képzőművész-szövetségnek.

Levél az angyalnak
Karácsonyt különös ünnepként ülik, névnapja is van, korábban meg születésnapja, ilyenkor nem nagy meglepetésekről van szó, hanem a "lelki ajándékok" a legfontosabbak, az, hogy együtt lehetnek, hogy édesanyja is közöttük van. Fát díszítenek, templomba mennek, aztán otthon a református énekeskönyvet is előveszi.
Ha kérhetne valamit az angyaltól, és el is hozhatná, mi lenne az? "Hát – vallja János –, asszonyt kérnék az angyaltól, mert az hiányzik életemből a legjobban". Mindenünnen hiányzik az asszonykéz, magyarázza öccse hideg lakásában – az olajfestményeinek jó a fagyos levegő –, nem csak főzés, mosogatás tekintetében, főként szeretetre vágyik, hiszen minden "egészen másképp volna". Hiányzik, hogy nincs saját családja, nincs, akivel elbeszélgetnie, "az ember társas lény, ha van valaki mellette, akkor megbeszélhet mindent, s az élete nem ilyen üres, mint amilyen most az enyém". Noha dolgozik otthon, fest, dalol, mégis úgy érzi, élete "szomorú, hiába sokszínű, mert az csak látszólagos, de az én részemről nézve mégis olyan magányos".
Így hát János csak énekli bús dalát, csendesen, visszafogottan. "Szép májusi est kívánom illatodat, miért nem adod nekem gyöngéd virágodat? S miért van az, hogy mindig vágyunk egy szép nő után, és közben rá kell ébrednünk, hogy tövis jut csupán?"...