Folytatjuk Barkó István történetét, aki az 1989. decemberi sepsiszentgyörgyi eseményeket filmfelvevő géppel a kezében érte meg, és aki kötelességének érezte, hogy azokat megörökítse az utókor számára. A kép nem hazudik – gondolhatta, és alighanem hasonlóképpen vélekedhettek azok is, akik utólag a kazettát elkobozták tőle.
Kidobják a pártirodalmat
– Jó pár órán át filmezett a legkritikusabb órákban is. Milyenek a felvételek? És nem vették észre, hogy kamera van magánál?
– Vannak rajta nagyon jó részek, melyeket ország-világ előtt be lehetne mutatni. Ahol sikerült nyugodtabban filmeznem, azokat a részeket bárki megnézheti. Volt már némi tudásom hozzá. Kilenc órától egészen fél egyig, amikor betörtek a pártszékházba, és kidobták a nagy Ceauşescu-képet az ablakon, lenn filmeztem az utcán. Madár Attila szegény – bádogos volt, gyerekkori ismerős – ott állt mellettem a parkban. Mondtam neki: "Nézd, megtörténhet, hogy bajom esik. Megkérlek, maradj mellettem, és ha valami történik, kiveszem a kazettát, és újat teszek be. Te fogd az elsőt, és húzd el vele a csíkot, mert ha nem, előszedhetnek mindenkit, és ennek alapján felelősségre vonhatnak bárkit." Na de más fordulatot vettek a dolgok. Emlékszem, úgy tizenkettőkor az egyik tiszt levette a sisakját, és megütötte az ujjával. Ez a katonaságnál azt jelenti: négyszögbe sorakozz! Összegyűltek a tisztek, és megtudták, hogy Ceauşescu elmenekült. Begyújtották a kocsikat, és a katonákkal együtt lassan elhúztak. Akkor rontott be a tömeg az épületbe. Hányták ki a rengeteg pártirodalmat, és hatalmas tüzet raktak a bejáratnál. Sok minden történt, ki mit meg tudott fogni, vitte. Tudja, hogy megy ilyenkor. No, én ott tartózkodtam egészen negyed négyig. Sok értékes információ van a szalagon az első hatalmi szervek megalakulásáról. Jött a sok önjelölt, aki korábban kommunista volt, most hamar intézkedni akart. Persze mások is.
– A másik kazettára mit rögzített?
– Igen, azt kobozták el. Azon a forradalom után pár nappal, a következő héten történt események voltak. Így például a későbbi forradalmáregyesületi elnök lakása a kaszárnyával szembeni tömbházban. Oda belőttek az ablakon, a lakók szerencsére a fürdőszobában csücsültek. Ezért a kazettáért haragudtak rám, mert ezen a szekusokat is lefilmeztem. Ez egy másik történet.
Arcképek
– Jön értem egyik nap a volt pártbizottság egyik ARO-jával Vîntu hadnagy, hogy kísérjem el a filmezőgéppel. Rögtön a forradalom után. Felvisznek a pártszékházba, és Dumbravă azt mondja: menjetek, vegyétek fel a szekusokat. Zsigmond Győző csatlakozott hozzánk, hárman mentünk le a kaszárnyába.
– Zsigmond megírta, hogy ő kérdezett, és maga a gépet kezelte. Hogy történt?
– Lányi Szabolcson keresztül, aki a fővárosban vezetőségi tag volt, jutott tudomásomra utólag, hogy Dupac főinspektor rögtön jelentette a dolgot Bukarestnek, és akkor adták ki ott a parancsot, hogy engem tartóztassanak le. Hivatalos megbízatás volt tehát a helyi szervek részéről. Jó. Benne volt az is, hogy én ezeket lefilmezem, s ha majd felelősségre vonás lesz, itt a bizonyíték. Amikor a forradalom után elengedték őket, nem egy kitámadott engem, de csúful. Útlevelet kértem, és nem adták ki nekem, behívtak. Csak eltátottam a számat, hogy az egész vezérkar ott volt. Elkezdtek acsarogni rám. S akkor megfeleltem nekik. Addig alázatosan beszéltünk velük, utána már egyenlő félként. Ide figyeljenek – mondtam –, nem gondolják, hogy ezt másként is lehet nézni? Hogy amikor az állomáson és másutt lövöldözés folyt, maguk a kaszárnyában őrizet alatt voltak? Ezzel aztán lefegyvereztem őket.
– Hogyan folyt le a filmezés? Ki kérdezett, és mit?
– Érdekes volt, mikor beléptünk, mindhármunkat úgy mutattak be, mint a helyi Nemzeti Megmentési Front embereit. Vîntu felment a parancsnokhoz, Zahhoz, tájékoztatta, mit akarunk, és egy tisztet adtak mellénk. Ott találtuk Dupacot, a főfelügyelőt. Azelőtt egy évvel, 1988-ban jártam nála kihallgatáson, mert elutasították az útlevélkérésemet Németországba. A sógoromékhoz akartam kimenni. Kidobott. (Korábban az első titkárnál jártam, akinek szintén javítottam kocsit, és azt tanácsolta, előbb menjek Dupachoz.) De ott a kaszárnyában szóltam hozzá, és megismert. Az ablakok le voltak sötétítve. Úgy tartották őket sötétben, mint valami terroristákat. Kérdem az altiszttől: miért nem veszik le azokat a polcokat? Mire azt mondja a katonának: szedd le őket, ha szóltak, te! És lefilmeztük őket. Ahogy egyenként bejöttek az ajtón, megmondták a nevüket, Zsigmond Győző pedig jegyezte a neveket és a rangokat. Az meg is jelent valahol.
– De hogyhogy belementek? Nem tiltakoztak? Zsigmond mit kérdezett?
– Akkor ők ijedelmükben az egérlyukba is bebújtak volna. De hogy mit akarunk a filmmel, azt senki sem kérdezte. "Vă rog să-mi spuneţi numele şi gradul." (A nevét, legyen szíves, és a rangját!) Ennyi volt az egész.
– Még mi volt azon a kazettán?
– Az említett szétlőtt lakás belülről, aztán a kaszárnya mögötti régi, teljesen kiégett épületek, melyeknek a tetejét lövedékek vitték le, plusz a sofőr, akit az Oltmező utcában homlokon lőttek, valamint az első szállítmányok, külföldi segélyek, melyek Szentgyörgyre érkeztek.
Kihallgatások
– Talán tudja, én a hetvenes évek óta adventista vagyok, népiesen szombatistának hívnak bennünket. Nálunk a forradalom után minden szerda este imaórát tartottunk. Épp ott vagyok, amikor megjelenik egy rendőrtiszt egy katonával. A tiszt – most törvényszéki bíró – úgy tesz, mintha nem ismerne, pedig javíttatta nálam az autóját. Azt mondja: "Le vagy tartóztatva, kövess." Engem az imaházból hazavittek. De volt a dolognak egy előzménye. Három nappal korábban telefonált az akkori forgalmi osztályról egy tiszt, akinek szintén javítottam az autóját. Kaptak egy átiratot a minisztériumból, mondja, hogy filmeztessék le, ami össze volt törve mind a rendőrségen, mind a szeku épületében. Emlékszem, a lehallgatószoba tele volt magnókkal és a padlóra kiszórt hangkazettákkal. Felmegyek, hát szólnak, hogy a rendőrparancsnok akar beszélni velem, az ezredes. Már nem él. Felnyit egy dossziét: "Dumneata eşti Barkó?" Igen. "Ai vândut trei video..." (Maga Barkó? Eladott három videót...) Azt hittem, a villám belém csap. Hogyne, felhívnak filmezni, és akkor elévesz engem!... Nem kell mondanom, mit jelentett régen a gazdasági rendőrség. De összeszedtem magam, és mondom: "Ne haragudjon, ezredes úr, de tudja-e, hányadika van?" Hogyhogy? "Hát eszébe kell juttassam, hogy nem 22-e előtt, hanem utána vagyunk." "De – azt mondja – te filmeztél, ahol nem kellett volna, és azt te nekem idehozod, és leteszed az asztalomra!" "Nagyon téved – feleltem –, mert a demokratikus rendszerben a magántulajdon szent, és engem arra nem kényszeríthet az államelnök sem, nemhogy maga." Azt felelte: "Vom vedea!" (Majd meglátjuk!) És megláttuk. Akkor kezdtem észrevenni a visszarendeződést. Ez volt hétfőn, szerdán az imaházból vittek el. Hát ki elejébe visznek a rendőrségen, mint a parancsnok elejébe? "Na ugye megmondtam neked, hogy fogunk még találkozni!..." Megparancsolta, hogy vigyenek ki a hegyivadászokhoz. Ki hallgatott ki? A volt securitatés parancsnok, Moldovan.
– De előbb hazavitték?
– Igen. Hát otthon ki várt? Vagy nyolcan voltak, egy polgári és egy katonai ügyész, többen a rendőrségről. Házkutatás. A feleségem, a szerencsétlen, a sarokban sírt és reszketett. Azt mondja az egyik: "Ide figyeljen, Barkó, vagy eléveszi a kazettát, vagy szétverek itt mindent!" Erősen pökhendi volt. Nem volt mit csinálni, elővettem. A másik nem volt ott. Őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy ebből ekkora cécó lesz. Amikor a kapun jövünk ki, az volt a szerencsém – én isteni gondviselésnek nevezem –, hogy az akkori román újságtól jött be Timaru, a főszerkesztő azzal, hogy meginterjúvol engem. Megmutatta az igazolványát, és kijelentette, ha nem engedik, hogy ő is elkísérjen minket, akkor a fővárosig ható cirkuszt csap. És elkísért, végig velünk volt. A kaszárnyában egy ezredes odalépett hozzám: "Úgy megütlek, hogy!" Mondom: "Üssön, de úgy, ne tudjak innen kimenni, mert ha igen, nagy baja lesz, ezt jól jegyezze meg." Felkészültem lélekben a legrosszabbra. Képzelje, eltelik egy óra, kettő, három, az asszony otthon vár, és én sehol!
– A kihallgatás hogyan folyt le?
– Ott volt még egy katonai ügyész Brassóból és innen a rendőrparancsnok helyettese. Akkor esett le nekem a tantusz, hogy vigyázz, mert egy bábszínház volt az egész, a régi emberek visszajönnek. Jó, mit kérdeztek? Azt mondtam, csak abban az esetben fogom aláírni, ha másolatot kapok, és a végén én is odaírhatom a magamét. A kérdéseik: honnan volt a videó? Ki bízott meg? Ilyesmik. A végére odadiktáltam: Alulírott B. I. az adventista templomból vittek el ezen és ezen a napon, házkutatáson elkoboztak, amit elkoboztak. És aláírattam velük is.
– De miért tette?
– Mert elvették tőlem a kazettát. Hogy azt bizonyítani tudjam.
Sajtónyilvánosság
Barkó István egy kitérőt tesz, hogy lehiggadjon, annyira felkavarják az emlékek. Láttuk, hogy a sajtó már szerephez jutott a történetben, most újból jelentkezik.
– A katolikus egyház abban az időben kapott egy tiszta új Golf-motort. Arra kértek, szereljem be a Daciájukba. Csathó plébánossal tárgyaltam. Aznap este Csathó keresett telefonon, és a feleségem elmesélte, mi történt velem, hogy letartóztattak. Mire az esperes azt felelte, akármilyen későn érkezzem, menjek fel hozzá. Engem 11-kor kiengedtek. Ahogy az espereshez felmentem, ott találtam nála három külföldi újságírót, egyet a Figarótól, egyet a Die Welttől és egyet a The Timestól! Aki a Figarótól jött, elővett egy bőröndöt, kinyitotta, és abban volt egy antenna. Ő rögtön leadta a hírt. Még aznap este felhívtam Szalló Laci barátomat, nézd, mi történt. Na, holnap megkereslek! És reggel leültünk, és megírtam egy cikket a velem történtekről. Felmentünk a Háromszékhez, ők később közölték, Szalló haragudott érte, a román lap azonban rögtön első lapon lehozta. Sorban álltak az emberek azért a lapszámért.
– A Háromszék-beli beszámolóban (A letartóztatott videokazetta) az áll, hogy sok szekus ismerőse volt.
– Ezzel kapcsolatban hadd nyilatkozzam: én ezt sosem tagadtam, a munkámon keresztül ismertem meg őket is, másokat is. Nem érdekel, ki mit állít rólam, a lényeg, hogy én a lelkiismeretemmel ki vagyok békülve. Olyasmiről sose faggattak, nem is szolgáltattam soha senkiről semmi terhelő információt. Erről papírral is rendelkezem, amikor 2008-ban beneveztem a polgármester-választásra, ki kellett kérnem az országos átvilágító bizottság véleményezését. (Ebben az áll: Nem volt ügynöke a Securitaténak, viszont követték, mert ki akart vándorolni.) Erről még annyit: vallásos emberként nem tudtam volna összeegyeztetni a meggyőződésemmel, hogy a felebarátomat eláruljam.
– Húsz év múltán szánta el magát, hogy meséljen róla? Volt-e még kellemetlensége?
– Volt. Névtelen telefonhívást is kaptam: "Ai grijă, că ai doi copii." (Vigyázz, két gyereked van.) De nekem elment a kedvem az egésztől, amikor láttam, hogy a régi garnitúra visszajött. Évekig hallgattam, azt mondtam, forradalmár sem akarok lenni, nem érdekel az egész. Az első gyűlésen, mikor kiderült, hogy Iliescu a főforradalmár, visszakoztam. Egy volt szekus is felkeresett. "Ide figyelj, minden dokumentumot elé kell szedj és beadj, mert Iliescutól parancs érkezett, hogy minden forradalommal kapcsolatos dokumentumot össze kell gyűjteni." S ha nem adom oda őket, akkor nehogy egy autó elüsse a nővéremet.
*
Eddig a történet, mely alapvonalaiban nem ismeretlen a közvélemény előtt, de eme változatában gazdagabban bomlik ki több részlete, utólagos fejleménye. Számomra a sajtónyilvánosság születésének ténye miatt is fontos, mert a narrátor példás lélekjelenléte mellett erre is szükség volt ahhoz, hogy kiszolgáltatottságában ne essék retorzió áldozatául.
