Az európai munkaerőpiac beindította népvándorlás olyan lakossági átcsoportosításba megy át a kontinensen, melynek vesztesei egyértelműen a keleti és déli államok. Románia különösen rosszul jár e tekintetben.
A nemrég tartott népszámlálás adatai – ha befejeződik feldolgozásuk – merőben más demográfiai helyzetet rögzítenek majd, mint az eddigiek. Románia lakossága hárommillió fővel is csökkenhet, 22 millióról 19-re, mivel azokat, akik tizenkét hónapnál tovább tartózkodnak és dolgoznak egy más államban, az uniós irányelvek szerint már nem lehet az ország állandó lakosaihoz számítani. Ők ettől kezdve választott hazájuk népességét gyarapítják. Az Európai Unió eme új számadatoknak megfelelően szabja meg, hány képviselői hely jár az egyes államoknak a brüsszeli parlamentben, de a központi alapokból leosztott pénzek is ennek függvényei. Aki tehát eddig is gazdagabb és népesebb volt, ezentúl még több képviselői mandátummal rendelkezik majd, még nagyobb részt kanyarít ki magának a közös költségvetésből, akinek pedig eddig is kevesebb jutott, ezentúl még annyit sem fog kapni. Aki eddig fejlettsége folytán amúgy is több tőkét forgatott és vonzott, ezentúl megnövekedett népessége okán a központi költségvetésből is bővebben meríthet, aki pedig e versenyben amúgy is hátránnyal indult, ezentúl kimondott kullogásra ítéltetik.
Hogy ezt miként fogja felzárkóztatási programokkal ellensúlyozni az EU, még nem világos. Egyvalami azonban biztosra vehető: Romániát más, még előnytelenebb súlycsoportba fogják besorolni. Politikusaink már kezdik felkészíteni a közvéleményt e rendkívüli fordulat és a vele járó, csökkenő jelentőség elfogadására. Holott a dolog több mint tragikus. Ekkora embervesztesége az országnak a világháborúban sem volt. Ráadásul a kivándoroltak zöme a szakképzettek közül kerül ki. Egyénileg sem egyértelmű a helyzet. Olaszországban és Spanyolországban például a szakképzetlen munkaigényű helyekre veszik fel az idegent, mint köztudott, számára főleg a helyiek szemében kisebb presztízsű szakmák és pályák nyitottak. Igaz, az eperszedésre és az időskorúak ápolására az itthoni szakmunkások és akár tanárnők is szívesen vállalkoznak, méghozzá legalább két okból: vagy mert elvesztették honi állásukat, vagy mert nyomorúságos itteni bérüknél az ottani bérminimum alatti hat-hétszáz euró is jóval több.
Amit azonban emberileg veszítenek, azt ki fogja kompenzálni? Éppúgy nem kaphatnak érte erkölcsi kárpótlást, mint ahogy – bármit állítanak is politikusaink – az itthoni társadalom megcsonkításával felérő változás sem tehető jóvá semmivel.
