Alighogy elhelyezkedtek a lelátón, éppen csak szemügyre vették az előttük álló térfélen melegítő csapatot, felkiáltott a kis unoka:
– Nadtata, milyen szép tlikójuk van! Pilos-fehél! Ők a szentgyölgyiek?
– Ők, kicsi – így a nagytati, és sóhajtott egyet az öreg.
– S a hálom fekete luhás bácsi?... Kit gyászolnak? – folytatta kíváncsiskodását a kicsi, amikor a pálya szélén megjelent a három játékvezető, és sípjába fújt a középső.
– Nem gyászolnak, ők a bírók, ők vigyáznak a rendre.
– Éltem. Ők lesznek a lendöl bácsik, csak lövid nadlágban.
– Ne mesélj annyit – így az öreg. – Nézd inkább a játékot, mert mindjárt kezdődik.
– Azélt kiáltják, hogy hajlá, Szentgyölgy? Én is kiabálhatok?... Nézd, nagytata, azt a kicsit meglugták, és a lendöl bácsi lákiált.
– Igen, mert tudja, hogy szimulál.
– Nem szimulál! Meglugták, né, hogy fetleng.
– Csak teszi magát. Ha majd labdát kap, felugrik... Na látod?
– Azélt uglott fel, melt meghallotta, hod jön a vadállat.
– Te miket beszélsz, kisfiam? – nézett az öreg csodálkozva unokájára. – Ezt a marhaságot honnan veszed?
– Hát nem hallottad, hod ed bácsi azt kiáltotta: Vadállat?! És azt is, hod anyatiglis!
– Nem az igazi vadállatra gondolt a bácsi. Tudod, ez... de hogy is mondjam neked, mert sokszor még az okos bácsik sem tudják...
– Azélt kiáltják, hod falábú?
– Azért, mert ügyetlen.
– Hihi... Akkol Sálika is falábú, melt a tegnap, amikol eltölte a pohalat, nadmami azt mondta: te ödetlen.
Az öreg elmosolyodott, zsebébe nyúlt, s egy marék tökmagot vett elő, unokája tenyerébe is tett néhány szemet, s hogy abbahagyja a kérdezősködést, biztatta a pattogtatásra.
– Nem kell! Nem kell! Halagszom, melt a falábú belelugott az anyatiglisbe, s a tiglis szimulál!... Azélt is hajlá, Szentgyölgy!
(áros)