Véletlenül akadtam rá a kézdivásárhelyi születésű Elekes György (1894–1969) újságíró, költő nevére, amikor Rónay Ernő első világháborús regénye, a Krasznojárszk kapcsán kutakodtam a világhálón.
És rögtön Markovits Rodion, Zalka Máté és az említett szerző neve mellé került Elekes neve, hiszen az első világháborúnak és hat év szibériai hadifogságnak "állított emléket" ő is, ráadásul nem is regényben, hanem egy verseskönyvben.* A múlt század elejének kézdivásárhelyi, Kézdivásárhely környéki költőiről, Zsögön Zoltánról, Szabó Jenőről már voltak néminemű ismereteim, de Elekes György neve addig nem szerepelt az Ady-kortárs helyi költők között. Föltehetőleg 1921-ben látott napvilágot (évszám ugyanis nem szerepel) a mindössze harminc verset tartalmazó, megsárgult lapú verses füzetecske. Azt írja rajta, hogy: Ára 5 Leu, Cenzurat: Poliţia de stat. Tehát 5 lejt kóstált ez a kis brosúra, a román államrendőrség cenzori hivatala pedig a megjelenés előtt alaposan átfésülte. Belül pedig az szerepel, hogy: A szerző tulajdona, aki minden jogot fenntart magának. Tartalomjegyzék nincs, a versek mindenike datálva, mind 1916 és 1920 között keletkeztek, húsz vers alatt Krasznojarszk, öt alatt Nikolszkusszuriszk, egy-egy költemény alatt pedig Zima, Irkuck (így) és Magzon szerepel, a legutolsó, "A Kisfaludy-társaság 1921-i Vigyázó-pályázatán megdicsért pályamű" alá pedig egyszerűen csak Szibéria van odakanyarítva.
Mielőtt a verseket elolvastam, kicsit utánanéztem a szerző életrajzának is: életében négy verseskötete jelent meg, az említett első kötet után a következő három évben még három könyv: Szürke csendben (1922), Bábszínház (1923), Mindegy (1924); ezekben az években, közvetlenül fogságból való hazakerülése után, két helyi szatirikus lapnak (Bogáncs, Flekken) is munkatársa volt, majd Brassóba költözött, és az ottani Brassói Hírlap, majd a Brassói Napló szerkesztője lett. A "verscsap" 1924 után végleg elzáródott, legalábbis több verseskötete nem jelent meg ezután. Számomra azonban ennél érdekesebb volt, hogy talán egyik első, háromszéki "író-vállalkozóként", egy "bukaresti kiadó üzleti megbízásából", Katolnay László néven (a Kézdivásárhely melletti szentkatolnaiak a felmenői) 1926-tól elvállalta egy németországi bestseller szabad átköltését, és közel 3000 oldalnyit írt meg ebből az immár hírhedtté vált, sokatmondó (Szívek harca) című füzetes regényből. Munkáját ráadásul román, angol és horvát nyelvre is lefordították, és ki is adták. Nagy sajnálatomra az illető korszak eme "szappanoperáját" nem sikerült megszereznem, pedig biztos, ezt is faltam volna gyermekkoromban, ehelyett "be kellett érnem" az édesanyám "könyvtárában" rongyossá olvasott és kivételes becsben tartott, több mint kétszáz füzetes, igen fordulatos cselekményű, kalandos, és igen, meglehetősen szirupos, Veronika, a fegyencbáró asszonya című hasonló regénnyel.
A versekhez visszatérve, ezek között a számomra ínyencségnek számító ritkaságok, száz évvel ezelőtt írt versszövegek között igazából nem számítottam ki tudja, milyen zseniális felfedezésekre. A versek inkább mint kuriózumok érdekeltek, arra voltam kíváncsi, hogy jogos volt-e az utókor ítélete, elhallgatása Elekes György költői teljesítményét illetően – egyébként az volt –, és nagy érdeklődéssel olvastam végig ezt a pár tucatnyi költeményt. A "hadifogoly-lét lelki hatásai", a honvágy, a szépséges múlt és a sivár jelen szembesítései ezek az Elekes-versek. Ady Endre hatása, az Ady-versek szólamai köszöntenek vissza a sorok közül, és valami reviczkys melankólia és mélabú lengi be a költeményeket, ami érthető is. Azt írja Ady Endré-sen egyik versében: "Jöttem. Nagy vizek partja, / (ködök, mocsarak rajta) / rejtett magába eddig / s a lelkemet akarta." Máshol: "Reggelre egyszer a Holnap eljő", vagy: "Fehér arcodra néha gondolok csak", aztán: "Olyan a lelkem, mint a Bajkál, / jégkoporsó alatt pihen, / benn éj van rég, mély, néma, fáradt) / és nem zavarja semmi sem." Van aztán csasztuska: "Vándor lelke nyugatra száll /vándor teste keletre, / hosszú sötét vonat viszi, / sínek sírnak megette." Van aztán népdal-variáció, és nagy meglepetésemre Tavasz címmel egy áprilys költemény is. Írásom végére ez utóbbit teljes egészében idemásolom:
Nap sugarában fürdik a felhő,
hosszú, nagy álmok árnya suhan,
hóviharoknak vad heve meghalt,
itt a tavasz a kertkapuban.
Bús hajam őszül, könny a szememben,
vágyakozások vára szivem,
rajtam a télnek szürke ködökből
összeharácsolt csókja pihen.
Messzi mezőkre jaj mikor érek!
tarka-virágos lesz-e útam?...
Nap sugarában fürdik a felhő,
hosszú, nagy álmok árnya suhan.
Krasznojarszk, 1916
Utánanéztem, Áprily Tavaszodik című költeménye (és a Március is) 1923-ban, az Esti párbeszéd című kötetben jelent meg. El lehet gondolkodni rajta. Vajon hogyan van ez? Kié volt előbb? Mert hogy nem lehet ez egyszerűen véletlen, arra a fejemet teszem.
* Szibériában pergő homok-szemcsék zenéje. Nyomtatott a Kézdivásárhelyi Könyvnyomda R.-T.-nál (1921).
