Így volt ez a tatárjárás korában, amikor Batu kán arra kérte a "rokont", IV. Bélát, engedje át az országán, s IV. Béla és népe ellenállt. S amikor hazájáért vérzett, védte, megvédte a Nyugatot. És ezt tette népünk a végvárakban 150 éven keresztül. Minden tavasszal felvonult a százezres török sereg, elfoglalt egy-két várat, vagy nem foglalt el semmit, mert a védők hősiesen harcoltak, s amikor jött a tél, visszahúzódott, mert az akkori viszonyok nem engedték meg a törököknek a téli hadviselést. És miközben védtük a hazánkat, védtük Európát. És: gyönyörűnek találták eleink ezt az állandó harcot, küzdelmet. Milyen gyönyörű Balassi verses megfogalmazása: "Vitézek, mi lehet, ez széles föld felett, / szebb dolog az végeknél?" A végeknél, ahol "vitéz próbára indul. (...) Öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordul. (...) Sok vad, s madár gyomra, gyakran koporsója, / vitézül holt testeknek."
És ez így volt akkor másfél századon át, s így az egész magyar történelem folyamán. Igazat mondott az a svájci édesanya, aki magyar férjnek lett a felesége, és akiről a férj ezt mondta:
Az én svájci asszonyom belenevelte az én két fiamba a nagy magyar hazaszeretetet. Egészen az alapoktól fogva, mindig azt mondta nekik: legyetek büszkék, hogy magyarok vagytok, a ti népetek egy hős nemzet. Így nevelte őket. (Komáromy János, 1929, Zürich)
Csak így tudott megmaradni a magyarság, csak így, máskülönben a többi felszívódott nép sorsára jutott volna. Így, hogy sorsáért, jövőjéért cselekedett.
Most más, de ugyanúgy próbára tevő időket élünk. Darabokra szaggattattunk, hazánktól megfosztattunk, idegenek igájába taszíttattunk. S így, ebben a helyzetben, ebben az állapotban ismét fel kell tennünk a kérdést. Tudunk-e cselekedni, miként ezer éven keresztül mindig tettek eleink – közösségünkért? Nem­ze­tünk­ért. S közvetve: megmaradásunkért.
Mégis vegetáló, siránkozó nemzet lettünk. Ki-ki legfeljebb csak a maga egyéni érvényesülésén ügyeskedik. Még addig sem terjed a figyelme, vagy mondhatjuk így is: intelligenciája, hogy felismerje, az egyén is jobban érvényesülhet azon a közösségen belül, amelyhez tartozik, melynek része, tagja. Ha csak meg nem tagadta azt a közösséget. Ez utóbbiig – úgy vélem – csak a legutolsók jutottak el. Velük nincs is értelme foglalkozni. A többség még mindig érzi azt a belső tüzet, melyet a magyarságunk jelent megtépázott nemzetünk minden tagjának. Érzi, mint valamiféle fájdalmas büszkeséget. Hogy még így is jó magyarnak lenni, jó ennek a bajviselt, megpróbáltatott, de megpróbáltatott sorsában értékessé is csiszolódott nemzet tagjának lenni. Hogy a magyarság érték! Érzi még akkor is, ha ezt nem mondja ki. Mert az is jellemző eleinkre, legnagyobbjainkra, s így ránk is, hogy nem vagyunk "ki vagyok én" emberek. De a nemzetünket ért rossz valamennyiünknek fáj.
Lelkemben a magyar fa. / Lombjai esnek, hullnak: / Lombosan, virágosan, / Így kell, hogy elpusztuljak – írja Ady Endre. Mekkora fájdalom, mekkora szomorúság.
Vagy József Attila, a század másik óriása így jajdul föl: S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!
Ezeket meg nem hallani bűn! Vagy ha halljuk, tudjuk, meg nem szívlelni ugyancsak bűn. A közöny a legnagyobb ellenségünk. A közöny a magyar jövő sírásója. Ezért kell ráébrednünk: hogy amiként az eddig való megmaradásunk, úgy a jövőnk is egyedül rajtunk múlik. A nemzeten! És hadd fűzzünk még egy szót hozzá: Az Egész nemzeten. Nem csak rajtad – te másik magyar –, hanem Rajtam is. Egyes szám első személyben. ÉN is – mondhatja, és mondja is, s ne csak mondja, tudja is, és ne csak tudja, hanem cselekedjen is ki-ki ebben a szellemben – felelős vagyok Önmagamért, s önmagamon keresztül: az egészért. Kinek-kinek a maga helyén tudnia kell ezt. S ha tudjuk, és gyakoroljuk is, akkor válunk cselekvő nemzetté, akkor tudjuk átvészelni ezt a kort is, mely ugyanolyan karmos, gyilkos kor, ugyanúgy létünkre tör, mint az előző évszázadok.
Tehát cselekednünk kell! Ha nem döbbenünk rá erre, veszélybe sodródunk.
A jelenlegi idők nem azt kérik tőlünk, hogy lövészárkokban hasalva, onnan célozva védjük a hazát. Most: magunkat, kinek-kinek magát kell megvédenie. Vagy közösségben gondolkozva: érdekeinket kell megvédenünk.
Védenünk kell a nyelvünket! Védenünk tudatos vállalással. Azt a nyelvet, mely – Reményik szavaival – "rózsafa", mely "hóban virul".
Igen, hóban virul. És virul ott is. Őrzi minden szépségét, ékességét. És általunk, csak általunk virulhat tovább. Úgy, hogy továbbadjuk, s úgy is, hogy harcolunk is érte. Csak egy tömbben, a Székelyföldön 800 000 ember beszéli ezt a nyelvet. Mely itt, a mi ezeréves földünkön, nem hazánkban (mert "haza csak ott van, hol jog is van", mondhatjuk Petőfivel) nem hivatalos nyelv. A hatalom másodrendű státusba taszított bennünket, és taszította velünk együtt a nyelvünket. És ezt elfogadja a honi magyar politikum, s alig tesz ellene valamit. És mi is vétünk ellene, alájátszunk a bennünket kisemmiző, nyelvünket meggyalázó és véle együtt bennünket is megsemmisíteni akaró hatalomnak, amikor nem élünk vele. Idegen nyelven dadogva keressük az igazunkat. Hirdetéseinkben mellőzzük ezt a nyelvet (Această casă de vânzare – olvasom a többségében magyar lakosságú település egyik magyar lakójának kapuján). A pék pâine cu cartofi-t ír terméke zacskójára, a boltos a zahărt vagy uleit árulja, és Deschis, închis-t ír az ajtajára, mintha nem ismernék ezeket a szavakat, hogy kenyér, cukor vagy liszt, nyitva és zárva. Elhagyod a magyar szót, s vétesz önazonosságod ellen. Vétesz nemzeted ellen. A halál ösvényét egyengeted idegen országba taszított nemzeted, kultúrád előtt. Ezt teszed még akkor is, ha nem gonoszságból, nem tudatosan rosszat akarva népednek, hanem inkább meggondolatlanságból, érdektelenségből, közönyből.
Mert elhatalmasodott rajtunk a Közöny! Kincseink, sajátosságaink iránti felelősségtudat, helyébe az érdektelenség árad.
Ne dobjátok kincseiteket a disznók elé! – olvassuk az üzenetet a legszentebb könyvből, a Szentírásból.
A politika feladata lenne az anyanyelv jogának kivívása. Mint ahogy az önkormányzat, közszóval élve: az autonómia kiharcolása is az ő feladatuk lenne. De ehhez nem csupán önmagukat képviselő politikusokra lenne szükségünk, hanem olyanokra, akik közösségünkért cselekednek. És olyan egyénekből álló nemzetre, melynek minden tagja tudja, hogy mi az, amiben az én egyéni érdekem egybeesik a nemzet érdekével.
A magyarságunk vállalásának, tudatos megélésének lehetőségei és kötelességei szinte határtalanok. Meg kell élnünk azt az év 365 napjában. Józan öntudattal. Azzal, hogy ott vagyunk, ahol ott kell lennünk. Ott vagyunk március 15-én, augusztus 20-án vagy október 6-án és 23-án a gyülekezőhelyen, s tisztelgünk nemzetünk múltja előtt. Mert tudjuk, hogy ott kell lennünk, tudjuk, hogy ott a helyünk. Minden magyarnak ott a helye. Amikor urnák elé kell járulnunk, oda járulunk. Mert amúgy is van választási lehetőségünk, és élünk vele. És ha netán hív a közös sors, a közös érdek, ott vagyunk máskor is. Ha kell, tüntetünk a jogainkért. Élünk – én is élek, te is élsz – a polgári engedetlenség lehetőségével, amit például a Székely Nemzeti Tanács mint jogaink kivívásának lehetséges harci eszközét programjába is iktatott. És vállalod a gyermeket, a gyermekeket, s azokat nemzeti szellemben neveled. És nem latolgatsz, hogy élj a magyar állampolgárság lehetőségével is. Nem azért, hogy kiköltözz a szülőföldedről, hanem hogy kifejezésre juttasd a nemzethez tartozásodat. Hogy továbbadod a magyar dalokat, táncokat, a magyar kultúra gyöngyeit. S az iskola felelőssége. Nemcsak tantárgyunk "anyagát" tanítjuk, hanem az emberséget, a magyarságot is. Közös a család és iskola felelőssége, s minden magyar közösségszervezőé, legyenek ott mindenütt, a legkisebb faluban is, találja meg a feladat az emberét. A vállalatvezetőt, a vállalkozót, a beosztottat, a munkavállalót, egyszóval mindenkit. Mert eredmény közös cselekvés nélkül nincs.
És a sült galamb nem fog beszállni a szánkba.
Nem egy nap, hanem az év 365 – az idén, szökő év lévén, 366 – napján kell helytállnunk.
Nem melldöngetéssel, hanem cselekvő magyarsággal. Cselekvő emberségünkkel. Mert ha magyarnak teremtett az Isten, művelnünk is kell magyar mivoltunkat. Küzdőtéren élünk, ahol minden harcosra szükségünk van. Szabó Dezső szavaival élve: Minden magyar felelős minden magyarért!