Régi farsang­nyitó népszokása ez a településnek, a vigadalom időszakának kezdetét jelenti. Csengőkkel, kolompokkal és rittyegő béresostorokkal vonultak végig a két falu utcáin a fiatalok, s szerre kiabálták: Hé ki, hé! A zángatás egyfajta zajkeltést jelent a székely nyelvjárásban, annyi­ra székely és annyira helyi, hogy sem a magyar értelmező szótárban, sem a világhálón nem leltünk nyomára. Lehet, hogy nem igazából tudja a zángatás eredetét és jelentőségét a csapat, de hogy 2012-ben sem hagyta azt kimúlni, s hogy a helyi hagyományos népi szokásrendet folytatni akarták, az mindenképpen dicséretes dolog.

Maradványszavakkal az ajkakon
Idős asszonyt kérdezünk: mi a neve annak a kopasz dombnak, mely az ikerfalu fölött emelkedik, s lábától, ahol a templom áll, a legszebb kilátás nyílik Sepsiszék alvidékére? A Mál ódala! – jött a felelet. Ez volt nagyapáink idejében a meredekebb, a síkvidékre behajló oldalas helyek régi neve. S ha jelentését nem is ismerik, használják itt még ezt a szavunkat: Zengett a Mál ajja – mondták –, amikor megkezdték a fiatalok a zángatást!
– Hogy is történik a zángatás? – kérdeztük id. Magyarósi Sán­dortól, aki fiatal korában maga is résztvevője volt.
– Ez a farsang kezdete. A csoport a felső falu végéről indul, bejárják az egész községet, és bézángálják a farsangot. Ez nálunk ősi hagyomány. Akkor virágzott a legjobban, amikor a helybeli tűzoltók rendezték.
– Nagy telek voltak régebben, kemény fagyok vízkeresztkor –emlékezett vissza édesapám. Han­gosan ropogott a hó a lábunk alatt – közvetítette édesapjának fia­talkori élményeit a lovashagyo­mányok és környezetvédelem el­kötelezettje, a martonosi Incze Réka.
Zángatás után, időközben az iskolások és óvodások is beöltöznek, a tanító- és óvónővel, a szülők kíséretében végigjárják a falut, jókívánságaikkal bekérezkednek a házakhoz. Farsang utolsó hetének végén, ami ebben az évben a hamvazószerda előtti hétre esik (február 13–19.), ismét szekerekre ülnek, s bejárják mind a szomszédos falvakat. Ez a bálba hívogató. Követi a farsangi bál, helyi nevén a maszkabál, amit általában az iskola és az óvoda a szülőkkel közösen szervez. Farsangfarkán itt is szalmabábút égetnek. A vigadalom jellegzetes farsangi kínálmációja a pánkó. Ismereteink szerint több helyen, főleg a szomszédos Homo­ródok mentén maradtak meg ehhez hasonló szokások, melyek a néphit szerint a különféle veszélyek, a gonosz hatalmak elűzését szolgálták, amelyeknek létezésében akkor még szentül hittek az emberek. Ilyenek ma is vannak: az állatok betegségei, szerencsétlenségek, természeti csapások, járványok. A zajkeltés maradványai ma is élnek, mert a petárda, a trombita is az ártó hatalmak távol tartására, elűzésére szolgál. Külö­nös, hogy míg ez a szokás a moldvai csángók, de a háromszéki románság körében is óesztendő napjához, a beköszönő újesztendőhöz kapcsolódik, addig ebben a sepsiszéki református magyar faluban vízkereszt napi farsangkezdő szokásként él.
E sorok írója nem etnográfus, annyit azonban elmondha­tunk, hogy a fotosmartonosi zángatás annyira egyedi és helyi, hogy a néprajzkutató egyetemi tanár, a zabolai születésű Pozsony Ferenc Farsangi szokások Három­széken című tanulmányában sem leltünk leírására.
– Volt itt már ősszel szüreti bál is – adta tudtunkra ifj. Ma­gyarósi Sándor, a sepsiszentgyörgyi Refor­mátus Kollégium tizedikes diákja. A két faluban alig negyedszázadnyi ifjúlegény él, de pezsgő az élet. A tél beálltát Mikulás-bállal köszöntötte a fiatalság. Volt Mikulás-parti és sikeres szil­veszte­ri táncmulatság. Főszer­ve­­zője Tikosi Ottó.

Hollandiába is eljutott a martonosi tehénsajt
Nem lesz könnyű dolga annak, aki az 1899-ben egyesült két falu történetét megírja. A település nevét 1407-ben említik írott formában az oklevelek. Történelmi adatai a levéltárban lapulnak. Népes­ségében megapadt, lakói egyre inkább az állattartás és mezőművelés felé irányulnak, helyi ipara elenyésző. Talajának feljavítása és kellő megmunkálása pénzt és gépi erőt követel. Két sikeresen működő vállalkozás, néhány mezőgazdász és állattartó, kisiparos, maroknyi kereskedelmi egység az, amit gazdasági erőnek lehet nevezni. Fotosmartonos is olyan falu, ahol kocsma nem működik! "A tej, a nyugdíjak, az erdővagyon hoz még valamit a konyhára – mondták –: nálunk a jövő ködbe vész!"
Magyarósi Sándor gazdaember és termelő, évekkel ezelőtt előnnyel indult. Földterületeket és legelőt örökölt szüleitől. Tizenkét szarvas­marhát tart két istállójában, és saját legelőjén legel nyáron a haza­járó csordája a Barrán és Balázsi pusztáján. Hat hektáron termel lucernát. A vadak miatt a hegy alatti Martonoson silókukoricát nem érdemes termelni. Felesége gidófalvi földjén biztosabb a helye. A legfontosabb gépeket is beszerezte. Szorgalomban nincs hiány a családban, csak kitartás és fizikai erő kell! Sándornak fiában és Orsika kislányában a reménysége. A kislány a gidófalvi Czetz János Általános Iskola tanulója.
– Nem volt könnyű nekünk sem a kezdet – mondja felesége, Dórika. – Neki is, nekem is volt egy-egy tehenem, azzal indultunk. Egyiket el is kellett adni, mert építeni kellett. A tejet az étfalvi csarnoknak adjuk, amikor nem tudjuk feldolgozni, vagy nyáron, amikor több a tej. Úgy is van, hogy naponta összegyűl 70 liter is. Mert megtanultam a sajtfélék gyártását (édeset, sósat, olvasztottat, füstöltet), a tejet itthon feldolgozzuk. Helyből elviszik a fogyasztók, nem kell piacolni vele. Az egyházi összejövetelekre is szoktunk adni, mert tagja vagyok a helybeli református nőszövetségnek. Még Hollandiába is eljutott a martonosi sajtunk.
Sajnálják, hogy nyugdíjba megy, és települnek ki Magyar­országra a tiszteletesék, ott vannak a gyermekeik.
– Harmincnyolc kerek évet szolgáltuk ezt a 400 lelkes gyülekezetet – mondta t. Elekes Levente. – Volt benne minden: régi és új rendszer, földrengés, aszály, baj, gond, de öröm is. Itt raktunk fészket, itt születtek gyermekeink. A hely, az ismerősök, jó híveim még majd visszahívnak Háromszékre, hiszen rokonaim is itt vannak, jó szüleim sírja is.

Falugondok
Berde József gidófalvi polgármesterrel Fotosmartonossal kapcsolatos gondjairól beszélgettünk. Elmondta, hogy sikerült bevezetni az ivóvizet mind a két településre, jó minőségű vizet, fúrt kutakból az Olt mellől, az étfalvi tisztítóberendezéstől.
– Ha van víz, kanálisrendszer is kell. Pályázatot nyertünk, hamarosan megkötjük a szerződést, és meghirdetjük a versenytárgyalást a tervezésre, kivitelezésre. Szán­dék szerint rácsatlakoztatjuk a rendszert a Gidófalván már működő ülepítő- és derítőállomásra. Folytattuk a gidófalvi és a fotos-martonosi kultúrotthonok felújítását. Itt egy épülettömbben működik az óvoda és az iskola. Ha az iskolai épületrész belső javítására nem kapunk pénzt a tanügytől, 2012-ben saját erőnkből megpróbáljuk elvégezni, mert nem elnapolható. Sajnos, nemcsak itt, hanem az egész község területén még megoldatlanok gondjaink az erdő- és szántóterületek tulajdonba juttatásával. Az erdők dolgában nem sikerült egyezségre jutni az erdészet szakcégével, a földterületeknél a legnagyobb baj az, hogy az eddig felmért parcellák széle nem üti a hosszát. Kevesebb egy-egy földparcella, mint amennyi kellene hogy legyen. Erre birtoklevelet nem lehet adni. Fel kellene modern módszerekkel méretni az egészet, nem mérőléccel és zsinórral, mint ahogyan tették apáink, de sajnos, erre a topográfiai munkára az önkormányzatnak egyelőre nincsenek anyagi alapjai.
Fotoson Magyarósi Benedek falufelelőshöz, aki az ikertelepülést képviseli a gidófalvi községi tanácsban és Imreh Ferenc asztalosmesterhez, székelykapu-építőhöz kopogtattunk be.
– Egyelőre elég kevesen jelentették be igényüket az ivóvízhálózathoz való csatlakozásra, de gondolom, hogy tavasszal megindul – mondta a falufelelős. – Kértem a polgármestert, hogy kissé szélesíttesse meg a kavicsozott bekötőutat, mert két kocsi alig tudja kikerülni egymást. Ez azért fontos, mert aszfaltozása még várat magára. Azt csak akkor lehet majd kivitelezni, ha lefektetik az út alá a szennyvízhálózatot is. Szeretnénk, ha az iskola udvarán pirosban álló épületet el lehetne készíteni, mert a fiatalságnak nagyon nagy szüksége lenne egy klubhelyiségre.
Imreh Ferenc iparosembernek és székelykapu-építőnek a helytörténet és a családtörténet a kedvenc témája. Együtt boncolgattuk a kiterjedt Imreh család históriáját, amelynek legjobb kutatója-ismerője az angyalosi születésű néhai dr. Imreh Barna református lelkipásztor volt. Imreh Ferenc most esztergályozott oszlopokkal ékes lakóházi lépcsőfeljáratokat készít, de ha megrendelés is van, székely kaput is, és nem akármilyent. Se szeri, se száma székely kapuinak a vidéken, arra azonban büszke, hogy Madéfalváról és Gyergyóból is rendeltek tőle háromszéki kaput.
Távozóban vetettünk még egy pillantást az ősi fotosi Berde-benn­valóra, az ott álló hatalmas fákra. Tartozik a falu református egyháza, az önkormányzat is egy emléktáblával, amelyen megörökítenék Berde Sándor (1856–1894) teológiai tanár és egyházi író emlékét.