– Idős, 90 éves édesanyámat január 10-én, kedden felvittem a megyei kórház sürgősségére. Mivel neurológiai tünetei voltak, a neurológiai osztályra utalták be. Szerdán prekómás állapotba került, a vércukorszintje 40 mmol/liter volt (4–7 a normális), ezért inzulint adtak neki, ami valamennyit segített is – mellette voltam mindvégig, hiszen magam is ápoló voltam, az intenzív osztályon is dolgoztam –, az orvos pedig azt ígérte, hogy reggel jön a diabetológus szakorvos, mert ez már nem a neurológiára tartozik. Csakhogy dr. Halmágyi Ildikó nem jött, és csütörtökön délben édesanyám megint rosszul lett. Akkor már másik orvos volt szolgálatban az osztályon, ő mondta, hogy nem is jön a diabetológus. Ekkor felvetettem, hogy nem lehetne-e az intenzív osztály ügyeletéhez fordulni. Kitérő választ kaptam, hogy itt is lehet folytatni a kezelést, de nem értem be vele, átmentem magam az intenzívre. Dr. Blényesi Olga azonban elutasítóan fogadott: hogy mit akarok egy kilencvenéves asszonytól, amikor negyvenévesek is meghalnak? Először szólni sem tudtam, aztán megfordultam, és elmentem az igazgatóságra panaszt tenni. Úgy vélem ugyanis, hogy egy akárhány éves betegnek is joga van az ellátáshoz, és nem az orvos dönti el, hogy ki éljen, és ki haljon meg. Azért megyünk kórházba, hogy kezeljenek, nem azért, hogy megfosszanak minket a jogainktól... Panaszomnak annyi foganatja volt, hogy másnap, pénteken reggel megjelent a diabetológus – ez is felháborító, hogy csak felsőbb utasításra... Édesanyám vércukorszintje péntek délután normalizálódott, szombaton reggel azonban meghalt. Tudom, felbomlott a szervezete egyensúlya, de akkor is sértő és tűrhetetlen, hogy élete végén megalázzák és megfosztják attól, ami kijár minden emberi lénynek. A neurológiára nincs panaszom, ők megtettek mindent, ami tőlük tellett, hogy enyhítsék a szenvedését – de sajnos, amíg bent voltam, több hasonló panaszt is hallottam a kórházról, csak az emberek nem merik vállalni a negatív tapasztalataikat. Én azonban ezt nem hagyom annyiban, és kérem azokat, akik szintén sértettnek érzik magukat, hogy keressenek meg. Címemet, telefonszámomat a szerkesztőségben hagyom. Meg kell próbálnunk változtatni ezen a hozzáálláson.
Az elmondottakra dr. Blényesi Olga szusszanásnyi munkaszünetében, röviden reagált, ki is egészítve a történetet:
– Az idős hölgy gutaütéssel került az ideggyógyászatra, és ott minden kezelést megkapott, amit a kórház adni tud. A hozzátartozó azonban elégedetlen volt ezzel, szerette volna áthelyeztetni édesanyját az intenzív osztályra. Én elmagyaráztam neki, hogy egyetlen szabad ágyunk sincs, és hogy megfelelő kezekben van, itt is csak ugyanazt az ellátást és perfúziót tudnánk biztosítani, az intenzív osztály pedig nem elfekvő. Nem hagyta senki meghalni a beteget, hiszen kórházban volt, és célirányos kezelést kapott. Próbáltam ezt megértetni a lányával is, de hiába. Lehet, hogy kissé éles hangon beszéltem, de nagyon fáradt voltam, és ideges – rengeteg betegünk van, 39 éves, kisgyermekes fiatalok életéért is küzdünk, és nem mindig sikerrel, ez pedig nagyon lehangoló. Ezt is elmondtam neki, lehet, hogy hiba volt, de ebben a hajszában nem mindig találja meg az ember a megfelelő szavakat. Nagy a nyomás, sajnos, minden társadalmi-szociális gond és elégedetlenség nálunk csapódik le, és azok megoldását is tőlünk várják sokan, holott örvendünk, ha a saját munkánkat el tudjuk végezni rendesen.