1884-ben Potsa József főispán indítványára és elnöklete alatt megalakult A Háromszék Megyei Gazdák Szövetkezete. Potsa József a hivatását a következőképpen fogalmazta meg: "A mi szövetkezetünk hitelszövetkezet, fő célja tagjainak hiteligényét lehetőleg olcsó kölcsönnel kielégíteni és lehetővé tenni nekik ezáltal a jelen átalakulásban és a versenyben helyt állani és jövőjüket biztosítani."
1893-ban Háromszék vármegye gazdasági bizottsága március 18-i ülésén a földművelési miniszter támogatásával szervezendő mintagazdaságokra vonatkozó tervezetet bocsátották a nyilvánosság elé. Mintagazdaságok csak tagosított községekben jöhettek létre, lehetőleg a vármegye minden járásában, elsősorban olyan falvakban, amelyek közel helyezkednek el a vasúthoz és valamelyik piachoz. Következő lépésként a távolabb lévő helységekben is lehetséges volt a mintagazdaságok megalakítása. Szervezésüknél figyelembe kellett venni az utak állapotát, a bérmunka lehetőségét, a művelés alatti és legeltetésre használt területek egymáshoz való viszonyát.
A mintagazdaságok megszervezésére kiszemelt birtokokat 5–20 holdra méretezték. Az 5–10 holdas birtokon vasút és város közelében tej- és répatermelő gazdaság létesítését ajánlották. A 10–15 hold területen a piactól és vasúttól is távolabb szemtermelésre alapuló gazdaságot javasoltak. A jó legelőjű, de a piactól távolabb fekvő településen 10–20 holdon haszonmarha-nevelésre épülő gazdaság létesítését támogatták. Szeszgyárak közelében a burgonya termesztésére berendezkedett gazdaságot tartották célszerűnek. A mintagazdaságok 4–6 éves próbaidőre szerveződtek a következő helységekben: Karatna, Kilyén, Uzon, Szentivány és Besenyő. A tagosításban való előhaladás esetén újabb mintagazdaságok alakítása előtt nyílt lehetőség.
A helységek megnevezésével, a mintagazdaságok kijelölésével és az arra alkalmas szakemberek kiválasztásával elkezdődhetett a nagy hozamú növénytermesztésre és állattenyésztésre alapuló gazdaságok megalakítása. 1893. április 6-án az iparfejlesztési és közgazdasági bizottság ülésén kijelölték a leginkább érdemes települések nevét és az azok vezetésére kiszemelt szakembereket. A következő falvakban javasolták az újszerű gazdasági egységek telepítését: Kilyén, Sepsiszentivány, Besenyő és Karatna. A kiválasztott mintagazdák nevei: Pap György, Pál Ferenc, Kovács Dénes és Könczei György.
1893. július 17-én a gazdasági bizottság kirándulást szervezett Várhegyre, a Szentkereszty Béla ottani birtokán kialakított, a Magyar Cukoripari Részvénytársaság által működtetett, korszerű, a legújabb technikai eszközökkel felszerelt gazdaságba. Megtekintették a cukorrépaföldön használatos, háromsoros töltögető eke teljesítményét. A részvénytársaság, amely 12 évi haszonbérletre vette ki Szentkereszty Béla ötszáz holdas tagosított birtokát, csúcstechnikai berendezéseket használt: rögtörőket, mélyítő ekéket, szénagyűjtő sorvezetőket, kapálógépeket stb. Jellegzetességei közé tartozott az ugarrendszer nélküli váltógazdaság folytatása, ahol még a gyepet is felszántották. Amit a bizottság rosszallóan észrevételezett, hogy a bérmunkások többségét szlovákok közül toborozták, miközben a felesleges helyi munkaerő Romániába vándorolt. A kirándulás tanulságait ekképpen összegezték: tagosítás hiányában igazán eredményes földmegmunkálás elképzelhetetlen, csak ugarhagyás nélkül lehetséges sikeres váltógazdaságot folytatni, a mélyszántás pedig a jó termés titka.
1894-ben Angyaloson is létrejöttek kísérleti gazdaság létrehozásának a feltételei, ahol viszonylag kis területen kilencféle növényt termesztettek. 1894-ben a földművelésügyi miniszter 300 forint jutalmat adományozott a megalakuló mintagazdaságoknak: Kilyénnek, Szentiványnak, Angyalosnak és Karatnának újabb gépi felszerelések beszerzésére.
A székelység szülőföldjén maradásának egyik fontos feltétele a munkaerő-felesleg gyárakban való elhelyezkedése lehetett volna. Csakhogy egy ilyen tőkeszegény régióban, mint Háromszék vármegye, jelentős állami támogatás nélkül a gyáripar meghonosítása vágyálomnak tűnhetett.
A vármegye vezetőségének minden igyekezete ellenére a gyáriparnak Háromszéken való megtelepítése a helyi erőforrások lehetőségeit meghaladták. Roppant erőfeszítések árán és központi segítség felhasználásával végül Sepsiszentgyörgyön gyökeret verhetett két könnyűipari üzem: Az Első Székely Szövőgyár, később pedig a Dohánygyár. Ezek az üzemek azonban viszonylag kevés személyt foglalkoztathattak, és főként női munkaerőre alapoztak, ezért az elvándorlás rémét továbbra sem szüntethették meg.
Néhány budapesti politikus, elsősorban Beksics Gusztáv, Sepsiszentgyörgy országgyűlési képviselője, Baross Gábor és Lukács László miniszterek szívügyüknek tekintették a székelykérdés érdekében valamit tenni. Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter 1891. február 7-én leiratot intézett a székely vármegyék főispánjaihoz, amelyben a kivándorlás megakadályozása érdekében a felesleges munkaerőnek az országon belüli elhelyezésére tett ajánlást. Felszólította a hazai gyárak és ipartelepek tulajdonosait, hogy alkalmazzanak gyáraikban székely munkásokat. Több ipari vállalkozás is tudatta, hogy a szülőföldjükön munkát nem találókat hajlandóak lennének alkalmazni. Más cégek jelezték, hogy náluk már eddig is székely munkások dolgoztak, például Vajdahunyadon az olvasztónál 30, a szénégető telepen 45, a kötélpályán egy székelyföldi személyt foglalkoztattak. A Brassói Bánya és Kohó Egylet Hunyad megyei Vaskő kőszénbányájában a 2000 munkás közül 400-an székely származásúak voltak, de Aradon, Temesváron, Petrozsényben különféle ipari létesítményeknél is több száz székely embernek biztosítottak munkát.
Baross Gábor levelet intézett a székely vármegyék vezetőihez, köztük Potsa József főispánhoz is, amelyben arra kérte őket, hogy jutnának közös megállapodásra az ajánlatot tett gyárak igazgatóival. A részletkérdések véglegesítésének érdekében a miniszter célszerűnek tartotta, hogy a Székelyföldön közgazdasági vagy iparfejlesztő bizottságok alakulnának. Ezeknek a feladata lenne figyelemmel kísérni az illető térség gazdasági viszonyait, kezdeményezni, javaslatot tenni, de véleményt is nyilvánítani az iparfejlesztést célzó kormányrendelkezéseket illetően. A levél záró részében a bizottságokkal kapcsolatos szervezési kérdésekről szólt: "Felhívom méltóságodat, hogy ezt fontolóra venni a többi nevezett vármegyék főispánjaival megbeszélni s ahhoz képest javaslatot tenni szíveskedjék arra nézve, hogy mely városokban lennének ilyen bizottságok felállítandók, úgyszintén azok tagjainak számára nézve megjegyezném, hogy a bizottságok elnökének kinevezését, nem különben bizonyos számú tagnak kirendelését magamnak, illetve a pénzügyi s esetleg a földművelésügyi miniszter úr részére fenntartanám."
(folytatjuk)
