Hogy mi minden kell még ennek ellenére hozzá? Itt nem kívánom felsorolni, elméletileg és gyakorlatilag is kiszámítható, mikor több, mikor kevesebb. Inkább vegyük szemügyre egy sepsiszentgyörgyi kisiparos tanulságos példáját. Mely, ha kicsit szétnézünk, szaporítható. Tehát nem egyedi esetről van szó.
Szólhatnék a bevezetőben még arról, hogy a kisiparos hagyományok gyökere régiónk­ban mélyre nyúlik. Lehetne hosszan ecsetelni, hogy mind Kézdivásárhelyt, mind a megyeközpontot tulajdonképpen a mesteremberek tették a kor fogalmai szerinti urbánus településsé az újkor hajnalán, és hogy Sepsiszent­györgy például még az erőltetett iparosítás kezdetéig, a hetvenes évekig is főleg kisiparáról – akkor már szövetkezetesített változatban – volt nevezetes. Az alkalmazottak nagy hányada e szövetkezetekben dolgozott, egy ideig a magánkisipar is vegetált még, bár utóbb szabályosan kiirtották. Erre is fényt vet Kisgyörgy Miklós képkeretező mester története.

"Korszerűtlen" törekvések
A ma 44 éves kisiparos a még az örök életűnek hitt szocializmus éveiben, a hatvanas évtizedben jött a világra és járt iskolába. Bár felmenői alighanem Bölönből származtak, a család több nemzedékkel korábban szakíthatott a mezőgazdálkodással, mert már a dédszülők is Sugásfürdő gondnokai voltak, a szezon kezdetekor felköltöztek a városból, és késő őszig a gyógyfürdő üzemeltetése s a főtt étel felszállítása kötötte le őket. Apai nagyapjának, a tekintélyes mesternek számító Kisgyörgy Józsefnek jól menő víz- és gázszerelő műhelye volt a mai Kulcsos Ház telkén. Miután elesett a háborúban, a két kisgyerekkel magára maradó özvegy segédeire, inasaira támaszkodva próbálta meg fenntartani egy ideig a céget, de az ötvenes években államosították, és megszűnt.
"Keveset tudok, mert akkoriban erről nem beszélgettünk. Emlékszem, nagyapám műhelyéről fennmaradt egy kis reklámfilm, amit a híradókban is vetítettek, s amit mi sajnos a testvéremmel eljátszottunk. Az emlék hát odaveszett." Az édesapa maga már nem lehetett kisiparos, de örökölte a szakmát, fiútestvérével együtt mindketten a víz- és gázszerelést tanulták ki, utóbb pedig oktatómesterekké képezték magukat a faipari, illetve az építészeti szakközépiskolában. Hogy a vérükben mégis benne rejlett az apai hagyomány, hogy az erőszakkal felszámolt magán-kisiparosságot mégis többre tartották minden állami alkalmazotti státusnál, meglátszik abból, a rendszerváltás után rögtön a valamikori nagyapa nyomdokaiba lépve iparengedélyt váltottak, és magánpraxisba kezdtek. No de a történet nem ennyire egyenes vonalú, mint látni fogjuk, addig egy harcot magukkal is meg kellett vívniuk.

Betonhodály, betonelem
Kisgyörgy Miklós jópofa ember, humoros leütéssel kezdi:
– Ha a sok mondvacsinált betegségből, amire hivatkozva én a kisiparosi engedélyt a nyolcvanas években megszereztem, egy is valódi lett volna, ma már nem lennék az élők sorában...
Jót kacagunk a dolgon, így még érdemesebb lesz odafigyelni. A hamis orvosi igazolásokig természetesen hosszú sora van a történetnek.
– Amikor 1986-ban végeztem a líceummal, rögtön elvittek katonának. De én már azelőtt zenészkedtem, ez a másik szakmám. Énekelek, basszusgitáron, nagybőgőn játszom, jártas vagyok a népzenében, könnyűzenében, ismert együttesünk van. Leszerelés után rögtön bekerültem egy vendéglőbe zenésznek. Ott már megvan a nagyobb szabadság, ugye. Különben a faipari líceumban egyfajta asztalosságot, faragászatot, stílbútor- és intarziakészítést stb. tanultam. Előre a hangszerkészítőknél dolgoztam, olyan mára már nincs Szentgyörgyön, aztán bekerültem a vendéglőbe, s minden délután egész késő estig ott dolgoztam a zenekarban. Három vállalathoz is beadtam a kérést, de nem vettek fel sehova, s édesapám azt mondta: Édes fiam, ha irodai munkára nem alkalmaznak, akkor legyen belőled mesterember. Ő vitt le az akkori házgyárba a város külső kerületében, ahol betonpanelokat öntöttek. Én ott úgy kifogtam! Tízórásnál hosszabb volt a munkaidő, reggel hattól este hatig, hétfőtől szombatig, és minden második vasárnap is behívtak. Amellett, hogy odakössenek, garanciapénzt vontak le, tehát tulajdonképpen fél fizetést kaptunk, és borzalmasak voltak a körülmények. Fűtetlen nagy bolond épületben! A műhelyben a város kirúgott, alkoholista asztalosait mind összegyűjtötték, tehát szakmai téren is utolsó hely volt. Voltak ugyan kiváló szakik – egyiknek sem volt ki mind a tíz ujja –, de amikor rájuk jött, napokig színüket sem láttuk. Mivel tudtak, mégis visszavették őket. Ott fejlődni sajnos nem lehetett, sem szakmát tanulni. Ráadásul nagyon le voltam foglalva, délután mentem a vendéglőbe, este héttől éjjel egyig ott zenéltem. Akkori barátnőmnek olyan munkahelye volt, hogy találkozni sem tudtunk. Törtem a fejem, mit tehetnék, hogy könnyebb legyen.

Az utolsó hat mohikán
– Egy ismerősömnek képkeretező magánműhelye volt, és hirtelen kitelepedett Svéd­országba, ahogy akkor az ment. Felesége és két gyereke itthon maradt. Én tulajdonképpen a gépeit akartam megvásárolni, kis fajátékokat stb. kívántam készíteni, amihez nem kell sok gép és nagy műhely. Körfűrésze, gyalugépe, esztergája volt, ilyesmik. Picik és házilag készültek. Nem tudtam volna fiatalon a gyárilag készülteket megvásárolni. Akkor ajánlotta fel a felesége, tanuljam ki a szakmát, hogy ne haljon ki Szentgyörgyön, mert ők voltak az utolsók, illetve egy idős néni, nyugdíjas: Kolcza Magda. Na, én agyonterheltségem mellett inaskodtam is egy ideig a műhelyben. Napokig haza se jártam. Ez 1988-ban lehetett, de nekem ’89-ben már iparengedélyem volt, és magamnak dolgoztam. Helyből nehezen indultam, mert a mester kiszökött, ugye, az itt maradtakat sem nézték jó szemmel. De a szakmát megtanultam, amúgy is szerettem a finomabb kézművességet. Egy százas szeget elütni egy százas kalapáccsal, azt mindenki tudja, de ez más volt. A házgyárban olyan vizes fával dolgoztunk, hogy reggel még fütyült rajta a rigó, és délután már abból ajtót, ablakot kellett gyártani, másnap már a blokkba építették be. Itt ha elrontottál valamit a képkereten, másodszor már nem jött a kuncsaft, tudni kellett hát.
Kisgyörgy Miklósnak még két csatája volt hátra, egyet a szüleivel, egyet pedig a hatóságokkal kellett megvívnia. Akkor a városban, összeszámolja, mindössze hat kisiparos dolgozott törvényesen, a mindenki által ismert parkbéli "kakasárus bácsin kívül egy órásmester, egy esernyőjavító, két szűcs" és a képkeretező, mind a Csíki utcában. "A szövetkezetek oltalma alá húzódva még páran saját műhelyükben dolgoztak, szerelők, ilyesmik." No de mit szólt a tervhez a hatóság?
– Amikor először beadtam a papírokat, az akkori néptanácshoz hívattak egy bizottság elé, ahol leszidtak: húszévesen nem akarom építeni a szocializmust? Szó se lehet róla! Én rombolom a rendszert, kapitalista útra akarok térni, mit tudom én, még mit nem mondtak. Éppen hogy ki nem kergettek, de figyelmeztettek, ha nem vigyázok magamra, elvisznek a Csatornához, s megtanítanak dolgozni. Szóval, el akarták venni a kedvem. Szerencsére volt már másik út, amit előttem járók kitapostak, s vigasztaltak: ne idegeskedj, nekünk is csak nem tudom, hányadikra adták meg. Elindul­tam, s ahány ismerős orvos volt a családban, a szomszédban, mindenki kapott valami hibát bennem, baj volt a szívemmel, a szememmel, sánta voltam, süket voltam. A hat főbetegség mindenikébe belehalhattam volna. Mikor másodszor jelentkeztem pár hónap múlva, és megláttak, már kiabálni kezdett az egyik. Megkértem szépen, hallgassanak végig. Meg­mutattam a papírjaimat, mondtam, nekem tulajdonképpen kórházban kellene feküdnöm, de mivel én igenis akarom építeni a rendszert erőm szerint, engedjék meg nekem, hogy legalább négy órát dolgozhassak iparengedéllyel, mert a nyolcat nem bírnám ki. Megadták az engedélyt, kár, hogy nincs már meg, érdekes lenne összehasonlítani, mennyire más volt az akkori ellenőrzés, mint a mai. Jött a pénzügyes szektorista – így hívták –, meg volt mondva, mit kell előkészíteni: neszkávé, konyak, Kent. Volt egy vonalas füzet – ketten vonalaztuk meg –, egyik felén a bevétel, a másikon a kiadás. Ami kijött, annyiról adóztam. Ennyi volt akkor a könyvelés, ő átnézte és jóváhagyta. Tehát jóindulattal kezeltek. Nem volt olyan, hogy jönnek és büntetnek, s az ellenőrzések egymást érik, mint most. Viszont megtörtént, hogy a szemközti rendőrségről átjött egy fiatalabb rendőr, szétnézett, utána jött a parancsnok, nem is köszönt, kiválasztotta a legdrágább rámát, ami létezett, hozzá még két másikat, s a címet is felírta, hogy vigyem a lakására. Hogy mennyibe kerül, szóba se jött, hanem holnap ebben és ebben az órában menjek, mert akkor lesz otthon.
A szüleim is csak másodjára értettek meg, édesanyám tanítónő, s nekik ugye egészen mást kellett mondani, mint amit szerettek volna. Egy éjjel arra ébredek, nagy a mondás, nem alszik senki. Édesanyám végül leszidott, hogy nem akarok dolgozni, a családban mindenki becsületes munkásember, a végén még szégyenszemre elvisznek a Csatornához. Nem helyeselték, hogy magániparos akarok lenni. Végül megértették, itt nem munkakerülésről van szó, csak egyszerűen elegem lett abból, hogy mások mondják meg, mit csináljak. Hiába akartam én jó munkát végezni, ha egyszer nem lehetett!

Két óra svéd földön
Itt tulajdonképpen véget is érne a történet, bár még egy akadályt vennie kellett a mesélőnek. A műhelyét javában működtette már a rendszerváltáskor, s mivel az aranyozott faragott keretekhez is értett – a formákba kiöntött díszítés összetétele máig titkos –, és a vásárlói kört is átvehette, elégedett volt az eredménnyel. Elődjének felesége addig várta, hogy követhesse a férjét Svédországba, míg eljött a rendszerváltás, és mikor 1990. január 3-án végre elindult két gyerekével, Kisgyörgy Miklós is elkísérte. "Két órát sem tartózkodtam svéd földön, és visszaküldtek. Aznap megszűnt a romániai menekültek menedékjoga, az ország már szabadnak számított. Visszaküldtek. Szerencsére."
Ma a mesternek jól menő és korszerű műhelye van az Olt utcában, élénk forgalom­mal a minőségi munkának köszönhetően. Leginkább modern, egyszerűbb kereteket kérnek a megrendelők, ehhez a különleges, meg nem vetemedő, nem gyantás, nem bogos és könnyű faanyagot afrikai és dél-amerikai exportból szerzi be, de régi biedermeier és rokokó stb. kereteket is tud készíteni vagy restaurálni. Van ugyan két nagyobb konkurens cég is a városban, de győzi velük a versenyt. "Nálunk több mint százféléből lehet válogatni, leállunk beszélgetni is a kuncsafttal, tanácsot adunk, ha kell." A cég családi keretek közt működik, a munkát ketten végzik feleségével. "Zenélés közben ismertem meg, cukrásznő, tehát érti a finom munkát." Az összes hazai fát kipróbálták, de legfeljebb a hárs alkalmas keretkészítésre, így maradtak főleg a ramin és a wawa egzotikus fafajták, melyek rendkívül könnyűek, egy köbméter belőlük legfeljebb 300–400 kilót nyom. Beszerezték a legkorszerűbb gépeket, ma kevesebb a kézi munka, "húsz évig csak arra gyűjtöttünk, hogy a legjobb minőséget nyújthassuk". Megfizethetetlennek azt tartja, hogy szabadon, a maga uraként gyakorolhatja azt a mesterséget, amit kedvel.