Ha létezik olyan irodalmi alkotás, amit táncversnek hívnak, akkor léteznie kell a verses táncnak is. Ha ilyen nincs, akkor Bicskei Zsuzsa sepsiszentgyörgyi színházi és táncművész megalkotta a nemrég bemutatott, Aszály című műsorában.
Nem új keletű, hogy vers-zene-tánc együtt képezi egy előadás gerincét, a mozgásművészet gyöngyszemei pedig egyenesen egybefolynak a hangzással, kiegészítik annak mondanivalóját, az ellenben ritka, hogy a vers a mozgásban keljen életre. Ez esetben Bicskei Zsuzsánál ez mégis természetes, mert Bogdán László verseiben megtalálta azokat a gondolatokat, amelyek életét meghatározzák, ugyanis azt tartja, a legbátrabb dolog annak lenni, aki vagy, és hogy az igazat mondd, ne csak a valódit, hisz a gondolat szabadságát senki nem veheti el tőlünk. Amint Bogdán verseire, ugyanúgy hangolódott rá Blaise Cendrars svájci származású francia költő Kassák Lajos-fordításaira is, itt már a világot járva, a bizonytalanság szélesebb medrében fogalmazva meg az élet értelmének millió kérdését.
"Maro Akaji butoh-mesterem szerint a tánc értelme, hogy nyilvánvalóvá tegyük azokat a kétségbevonhatatlan törvényeket, amelyek a létünket uralják" – vallja Bicskei Zsuzsa, aki japán mesterétől nemcsak mozgásművészetet, hanem életfilozófiát is tanult. És mert a táncban nem lehet hazudni, minden mozdulatnak súlya van. Az Aszályban a szinte görcsbe merevedett tartások úgy lazulnak ki, mint egy száz, meg ezer csomóból álló köteg, egyenként, lépésről lépésre, míg az erőtől nehezedő tömeg pehelysúlyúvá válik.
Liszt Ferenc, Philip Glass és Tom Waits zenéje hömpölyög a színen, szinte a hangzásfolyam felhőjében mozog a művésznő, a felolvasott versek pedig, mint a gerinc az emberi törzsön, tartják magukat, miközben "...Süvít a szél a kopár vidéken. A világot se, magamat se értem..." (Bogdán László: Szeptemberi láz, 2005)
