A kórteremben többnyire "vesekövesek" váltogatják egymást, természetes tehát, hogy ez a fő beszédtéma: a vesekő. Erről én is szólhatok, anélkül, hogy úgy járnék, mint amikor egy hólyagműtétet jártam körbe, azzal a céllal, hogy okos ember más kárán tanul, és az egészséges hólyaggal rendelkező prűd férfiak névtelen firkáit kellett olvasgatnom, hogy "mit mutogatja az újságban a... fülét". (Egy intimebb férfialkatrészt nem nevezhetek nevén.)
Szóval, a vesekő.
Nekem ebből (még) nincs. Nem is foglalkoztam vele. Előbb a nyelvi bőség, gazdagság lep meg, amint a "vesekövesek" a kő eltávolítását megnevezik. A vesekövet törik, zúzzák, a kőtörésnek alávetettek többnyire a légkalapácsot emlegetik. A köveket bombázzák, aprítják, darabolják. Négyszáz-hatszáz ütéssel próbálják apró darabokra aprítani, ami, ha kalciumkristályszerű keménységű, mind kalapálhatják. Számomra a legérthetőbb magyarázatot az a kamionsofőr tálalta, aki azt mondta: "olyan ez, mint amikor évekkel ezelőtt a gáztűzhelyet egy olyan kovaköves szerkentyűvel gyújtottuk be, amely szórta a szikrákat". Ilyen sugarakkal ütik, verik a követ – illetve a köveket. És a szó szoros értelmében is "jaj" annak, akinek műtéti úton, "bányafeltárási módszerekkel" kell eltávolítani a köveit.
A vesekövesek literszámra vedelik a cukor nélküli teát egyéb kőhajtó, kőoldó gyógyszerek mellett, hogy a feldarabolt köveket vándorútra bírják. Van, akit a felaprózott kövekkel együtt küldenek haza, hogy napok vagy hetek múlva otthon ürítsék ki a kőtörmeléket. Külön szertartás az, amikor a gézen átszűrt "folyadékból" hátramaradt törmeléket mustrálják, egymásnak mutogatják, mint valami drágaköveket. Rekordként emlegetik, amikor valakiből kétszáz gramm követ "bányásztak" ki.
Példaértékűnek tartom a háromszéki kamionsofőr esetét, aki Căşuneanu útépítési cégénél dolgozik. Nemsokára a Moldovai Köztársaságban építenek utat, és vesekövei nem zavarták ugyan még, de mielőtt a moldvai útra menne, tanácsosnak látta a kövektől megszabadulni, mert ha ott fogja el a vesegörcs, még az sem lesz, aki jajgatását megértse.
A veseköves páciensek háromnaponként vagy hetenként váltogatják egymást. Számomra a másik érdekes kórtermi tanulság: rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem ismerem a hazai társadalom humán alkotóelemeit. Eddig úgy jött ki a lépés, hogy magyarok, román értelmiségiek között éltem. Itt, a vesekövesek között kell észrevennem, hogy a különböző társadalmi rétegekből, más és más tájegységekből, a műveltségi szintek sokféleségéből érkezők nyelvét nem mindig értem. A magyar kamionsofőr román beszéde számomra érthető, mert logikus, tudja, mit akar mondani, artikulált, tagolt, hangképzése akár iskolai példa is lehetne. A Prut melletti román faluból érkező vállalkozó – kétszáz hektáron gazdálkodik, tehenészete van, húsmarhát, növendék állatokat hizlal –, szóval a moldvai farmer szövegdarálásának felét sem értem. Pedig egyfolytában mond. Nemcsak ő mond, és akkora hangerővel berbitél, mintha a Kárpátokon kellene átkiabálnia, hogy otthon is hallják. Sztentori hangjára megremegnek az ablakok. Témakezelése, bármi is legyen az, egyedien sajátos. A községi rendőrfőnökkel tárgyal fél órán át. Egy ütődött, kelekótya legényke már másodjára tör be az asszony – a felesége – által vezetett falusi boltba. Nem pénzért, némi élelmet visz magával. Főleg édességet. A pénzhez nem nyúl.
A törzsőrmesterrel megegyeznek, hogy hazavárják, amíg a "köveitől" megszabadul, s akkor móresre tanítják a szerencsétlent. – Az ilyent hiába záratják be, mert "ott" még tökéletesíti a szakmát – ismétli. Amikor otthon lesz a mi "kövesünk", a rendőrfőnök beviteti a "posztra", s onnan egyetlen foggal távozik. A többit mind kiveri a főnök, hogy többet ne tudjon a csokoládéba harapni.
Tudom, hogy mi fán terem az ilyen átkozódó fenekedés. Az üzletre rákapott suhancnak nem esik semmi baja. De telefonon jól kidühöngik magukat.
A Prut melletti farmer sokat ad magára. Vendéglőben étkezik, két étkezés és a kőtörések között telefonál. Tőlem azt kérdezi: Magyarország felé hol vannak a határátkelők? Milyenek az ottani viszonyok? Mert neki most is van egy peres ügye. A vámnál simán áthozta a 98 csomag cigarettát a Pruton túlról. De a határtól tíz kilométerre kirámoltatták a kocsit az ellenőrök. És megkapták a 98 pakk szivart. Hát hogy megy ez? A hátártól ekkora távolságra is garázdálkodhatnak? Milyen törvény az ilyen? Beperelte őket, mert volt, aki megnyert egy ilyen pert.
Amit viszont szívesen hallgatok: az a moldvai egészségügy kritikája. Marosvásárhelyről hozsannázik. Ez egy nyaraló. Otthon, Moldova fővárosában ötször verték szét a köveit. Egyikből sem lett semmi. Ezt kellett eltűrnie! Itt ezért sem, azért sem kell fizetnie. Lesújtó véleménye van az orvosokról is. A "Domnu Doctor", amikor három hét múlva visszament, azt mondta, hogy összevissza evett mindenfélét, s attól újra kinőtt a köve. Mint eső után a gomba.
Azt azért nem hiszem el még neki sem, hogy az ottani orvosnak már a páciens hátsó testnyílásában van az ujja, s akkor kérdezi meg, van-e 380 lej nála.
Hogy miért éppen 380, és mondjuk nem 400? Hát honnan lenne? A szociális segélyből nem futja.
S az orvos ekkor mit csinál?
Hazakergeti a pácienst. Máskor legyen pénz nála.
Egy szavát sem hiszem, mint a betörésre vetemedett suhanc egyfogassá nyomorítását.
De a kórteremben lévők ámulva hallgatják. És együtt dicsérik Marosvásárhelyt.
Egyszer azt is mondja a farmer: ez teljességgel más ország. A kézdivásárhelyi kamionsofőrrel összenézünk.
Aztán belép a rusztikusabban is viselkedni tudó nővér, és rászól a Prut menti farmerre: mosson zoknit s lábat, mert istállószag van.
És kinyitja az ablakot.
