Alpár korán elveszítette édesapját, így az édesanyja és a nagymamája társaságában nőtt fel. Ebben a nem hagyományos összetételű családban ő volt a gyerek és a férfi egyszemélyben.

A korán rájuk szakadt szerencsétlenség miatt erős szálak fűzték édesanyját az ugyancsak özvegy nagymamához, és mindketten szemük fényeként óvták a fiút. Mindent együtt végeztek, és egymás számára jó társaság voltak.

Ritkán jártak el otthonról a szabadidejükben, vagy ha mentek, hát együtt, és hozzájuk is ritkán jöttek az ismerősök. Alpárnak sem voltak barátai, csak a padtársa korholta néha, amiért nem szakad el az otthoniaktól.

Ezt a fiú inkább értetlenkedve hallgatta, bár időnként szerette volna kipróbálni magát, megismerni másokat. Ha néha sikerült is függetlenítenie magát, a lelkiismeret-furdalás miatt hamar hazament. Az édesanya és a nagymama pedig agyonaggódták magukat a távollétében, hiszen ha egyszer már megtörténhetett a szerencsétlenség...

Így köszöntött rá a felnőttkor — a különbség a mostani és a régi életmódja közt csak annyi, hogy régebb az iskolából, most meg a munkahelyéről siet haza. Volt ugyan néhány rövidebb kapcsolata, de egyik sem számottevő, az otthoni kellemes légkört, védettséget nem pótolta semmi.

Egy szép napon aztán felborult a rend, elszakadtak a lelki húrok, hirtelen meghalt a nagymama. Az édesanya pótolni akarván az űrt, még jobban ragaszkodott a fiához. Alpár másképp értékelte a helyzetet, őt szomorúsággal töltötte el a nagymama hiánya, és otthon minden erre emlékeztette, ezért kifelé keresett menedéket. Így ismerkedett meg Ildikóval, egy kedves, megértő lánnyal, akivel egyre hosszabbak lettek a beszélgetések, bensőségesebb a kapcsolat. A fiú most érezte úgy először, hogy társára lelt.

Az édesanya eleinte örült a kapcsolatnak, de később neheztelni kezdett a sok magányosan töltött óra miatt. Néha kifakadt, bűntudatot keltve a fiúban, amiért úgymond ,,feláldozta érte az életét", máskor meg őt mardosta a lelkiismeret-furdalás.

Ezek a szokatlan konfliktusok elkeserítették a fiút, és lassan kezdték eltávolítani anyjától, akit sajnált is, meg szeretett is, de akinek szeretetmegnyilvánulásait egyre fojtóbbnak érezte.

Így vergődtek mindketten a szeretet hálójában, és érezték közben, hogy valakinek meg kell tennie a döntő lépést, bármilyen fájdalmas is. A kötelékeket el kell szakítaniuk, hogy újraértékelve életüket, kapcsolataikat, helyet engedjenek egy harmadiknak is, szabaddá tegyék magukat.