A születés — ez az életstart — épp olyan titokzatos, mint a halál. Egy új élet jön a világra két egymást szerető szülőtől. Két ember, a nő és a férfi adja ehhez az új élethez a számfelező osztódás során fele-fele arányban (23—23 kromoszóma) a maga örökletes hozzájárulását.
És lesz az utód, az egyikhez sem, s mégis mind a kettőhöz hasonló kislány vagy kisfiú, a mindkettejük öröme és büszkesége, a gyermek — 46 kromoszómával.
És vizsgálgatják árgus szemmel: kihez hasonlít, és miben. A szülők, a többnyire legalább ennyire büszke — immár — nagyszülők és számtalan rokon. És megállapítják: hajszálra olyan, mint az apja (anyja), de valljuk be, az ősi kétely eloszlatása végett (a lényegében senkire sem hasonlító újszülött), leginkább az ,,apára üt", mivel ez egy újabb bizonyság, és megnyugtató (bár az esetek többségében erre semmi szükség). A zsidóknál csak az anyai eredet a döntő érv a származás elismerésében.
Amikor e sorozat bevezető, számos kétellyel megtűzdelt írását közöltem (Élettörténetek, Háromszék, 2007. november 8.), két, egymással sokszor nem kiegyező, hanem szemben álló véleményt fogalmaztam meg: mi határozza meg egy emberút milyenségét? Vajon az örökletes adottságok, avagy az életünk során szerzett képességek, amelyek viszont szervesen épülnek az öröklöttekre? Terünk nem engedi, hogy a (nem is ide illő) vitát részleteiben ismertessük, de annyit mégis meg kell tennünk, hogy mindkét álláspont ma már leülepedett érveit megemlítsük.
Már kiindulásként meg kell állapítanunk, ebben a genetika és a pedagógia tudománya és minden más tudományág egyetért: a szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. Tehát — mondjuk így, egyszerű szavakkal — minden újszülött a zérótól indul. Van egy adott — öröklött — adottsága, és erre kell építenie a társadalomban (szűkebb és tágabb értelemben) szerzett ismereteit, amelyek jórészt a családi és iskolai nevelés, másrészt a tágabb rokoni-baráti és társadalmi környezet tartós hatásaként valósulnak meg.
Mindezekről sorozatunk következő írásaiban szólunk részletesen.
