A téli nagy hidegek túlélésére szervezetünk zsírtartalékainak feltöltésével védekezhetünk. Nem véletlen tehát, hogy a Vízkereszttől húshagyókeddig terjedő időszakban a zsíros, húsos ételeket fogyasztották eleink is.
Székelyföldön is a húsos és böjtös időszak váltakozását szimbolikus küzdelemként értelmezték, amelynek legkiélezettebb napja húshagyó kedd volt. Már Szkhárosi Horváth András is utalt Koncz vajda és Czibere bán – a farsangi hús és a böjtöt jellemző cibereleves – küzdelmére:
"Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Koncz vajda haragszik, dúl-fúl haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyvenhat napban.
Óh mely szemérem ez a sós szalonnának,
Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak."
A farsang utolsó napjain főképpen a katolikus vidékeken húsos ételeket fogyasztottak, hogy a kötelező negyvennapos böjtöt a szervezet kibírhassa.
Székelyföld valamennyi falujában ilyenkor kötelezően lekerült a rúdról a kolbász, a szalonna.
A levesételek közül a tárkonyos csirkebecsinált volt az egyik legkedveltebb étel: a csirkehúst aprított murokkal, petrezselyemmel megfőzték, és a főtt húst beleaprították a levesbe, tárkonyozták, tojásos-tejföles eresztékkel ízesítették, és tetszés szerint galuskát is szaggathattak belé. A tyúkhúsos ételek főzését a néprajzi szakirodalom varázsló jellegűnek tartja: ez biztosította a tavaszi baromfitartás sikerét. A farsangi időszakban a káposztaléleves vagy agyasleves is készült: a húskockákkal vagy disznóaggyal főzött levest káposztalével savanyították. Ez a leves jóformán csak Erdélyben volt ismert – sajnos, vendéglőink még mindig nem tartják elég fontosnak e helyi különlegesség népszerűsítését.
Nagyon kedveltek voltak a káposztás ételek is. A rakott káposzta nem csupán farsangkor, de az egész téli időszakban fontos étek volt: egy réteg darált húst, egy réteg káposztát, tetszés szerint egy réteg főtt rizst összemelegítettek, és gazdagon tejfölözték. "Tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s a káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben" – Apor Péter is így vélekedett az 1736-ban megírt Metamorphosis Transylvaniae című munkájában.
A sült tormás kolbász fogyasztása úgyszintén nagyon kedvelt volt. Mind a savanyú káposzta, mind a torma fontos volt vitamingazdagsága, valamint gyulladáscsökkentő hatása miatt is.
A sütemények sorában a kürtőskalács és a farsangi fánk játszott igazán jelentős szerepet. Míg az eddig említett ételek zöméről elmondhatjuk, hogy elkészítésük nem kötődött kizárólag a farsanghoz, hanem elsősorban az ünnepi étrend visszatérő eleme volt, a farsangi fánk megsütése már csaknem kötelező volt. Miért kötődött a fánksütés szokása ennyire szorosan ehhez az ünnephez? Elsősorban azért, mert a farsangi fánkot – napjaink szokásától eltérően – disznózsírban sütötték ki, így a zsírtalan böjti étkezéssel szemben a bőség, Koncz király diadalának egyik jellemző példája volt – akárcsak a hájastészta. Míg azonban a hájastészta készítése inkább a disznóöléshez kapcsolódott a háj tartósításának nehézsége miatt, addig a fánkkészítés a farsang jellemzőjévé, szimbolikus ételévé vált.
Fényképeinken látható, hogy a hagyományos bölöni lovasfarsangon és a kászoni bikaütésen egyaránt farsangi fánkkal, kürtőskaláccsal kínálták még néhány esztendeje is a maszkurákat.
Mivel hamvazószerdán már szigorú böjtöt írt elő az egyház, a megmaradt zsíros ételeket a szerdai napon nem szabadott elfogyasztani, viszont az ezt követő napon, zöldcsütörtökön megengedték – még utoljára – a megmaradt farsangi finomságok elfogyasztását.
Képek a Székely Nemzeti Múzeum fotótékájából
