Azt hittük, a migráció a románok esetében a nagyobb – nyilatkozta minap egy kisebbségi szakember, s bizony a 2011-es népszámlálás előzetes adatainak közzététele e tekintetben okozta a legnagyobb meglepetést.
Kiderült ugyanis, hogy a magyarság apadása arányaiban még a többségieken is túltesz, meghaladja a 13,6 százalékot a 2002-es adatokhoz képest, és abszolút számban is riasztóan nagy: közel kétszázezer lelket jelent. Népünk legfeljebb a legnagyobb történelmi sorscsapások következtében vesztett ennyi embert korábban, az 1919-es impériumváltás vagy a második világháborús összeomlás, illetve a nyolcvanas évek menekülthulláma, valamint az azt követő emigrációs áradat sodort ki ilyen nagyságrendű tömegeket Erdélyből.
A mai helyzet, egyebek mellett, jórészt alighanem főleg a kivándorlásnak, illetve a vendégmunka-vállalásnak tulajdonítható. Mindkettő az állandó lakosságként számon tartandó néprészt apasztja. A mostani népszámlálás módszertani utasításai különbséget tettek a tartósan és ideiglenesen külföldön tartózkodók közt, s meglehetősen kétes fénybe helyezi a napvilágra került összesítést az, hogy az uniós nyilvántartással semmiképp sem passzolnak a számok. A brüsszeli központ szerint ugyanis 2,8 millió román állampolgár tartózkodik a többi tagállam területén, tehát Románián kívül, a most megjelent előzetes adatok azonban egészen másként tudják: 910 ezer tartósan és 659 ideiglenesen külföldön élő honfitársunkról szólnak. A hiányzó egymillió lélekkel ki és hogyan fog elszámolni? Az összeírás hitelessége komoly csorbát szenved hát, s valami olyasmit sugall, hogy a végeredményként kijött 19 millióval is bajok vannak.
Ami saját veszteségeinket illeti: azok példátlanul nagyok. A magyarázatot nyilván a gazdasági romlásban, a kisebbség halmozottan hátrányos helyzetében, a magyar munkaerőpiac és a jobb életfeltételeket, érvényesülési lehetőségeket kínáló állam vonzásában kell keresnünk.
Az itthon maradottak számára azonban nem vigasz, ha egyéni emancipációjukat fiaink, lányaink ily módon oldják meg. A mi esélyünk egy emberhez és egyenjogú nemzeti közösséghez méltó megoldás elérésére ugyanis ezáltal is csak romlik. Legyenek akár északon, Finnországban, akár délen, az Ibériai félszigeten, dolgozzanak Németországban vagy Budapesten, akiket hátrahagytak, azokon azzal segíthetnének igazán, ha otthonuk felé vennék az irányt. Ennek mai lehetőségeit lehet vitatni – a többségi nemzet sem szenvedett el ekkora érvágást a háború óta, mint most –, valóban millió akadálya van, de akkor sem mondhatni egyebet: a távlati hazatérés feltételeinek megteremtése fő nemzetpolitikai érdekké lépett elő.
