Az egyik klinika folyosóján gyűrődünk-gyúródunk. Igaza volt annak, aki azt javasolta, ne utaltassam be magamat ide, keressek más megoldást, máshonnan járjak be kezelésre. Bejárok. Hát itt sem vagyunk kevesebben, mint a bukaresti Egyetem téren.
Várok soromra, türelemmel. Az osztályvezető főorvos asszony türelmes, irodájából ki-kilép a szomszédos szobába, ahol a titkárság a számítógépes nyilvántartások és osztályozások világába sorolja be a pácienseket.
Most éppen egy fiatal hölgy – lány, asszony?, nem számít – társaságában lép ki, és a titkárnőnek mondja: nekem nem is szóltatok, hogy magyarul is kinyomtattátok, a beutaláshoz milyen papírok szükségesek. Ez a hölgy azt mondja, hogy azért nem hozott beutalót a családorvostól, mert nem tudta elolvasni és nem értette a magyar nyelvű szöveget. Legalább rakjátok külön csomóba a magyar szöveget, s a román betegnek adjatok román szöveget...
A folyosói tömeg figyel. Valaki megjegyzi: "jellemző!"
A szöveget nem tudom értelmezni. Azt akarja-e mondani, hogy jellemző: már két nyelven osztogatják az eligazító szövegeket is, és összekavarják. Vagy az jellemző, hogy a román anyanyelvűektől is magyarul kérnek küldőpapírt? Én természetesen kétnyelvű küldőpapír-párti vagyok, magam is ilyent kaptam. Nyugdíjszelvény vagy munkahelyi igazolás, a családorvos küldőpapírja, rövid, előzetes orvosi diagnózis...
A jelenet ezzel lezárul, egy fiatalember a titkárságról máris külön csomóba rakja a magyar nyelvű eligazító papírokat. Hogy ezeknek mi lesz a sorsuk, nem tudhatom. Mióta betegeskedem, magamon is észreveszem a borúlátás momentumait. A román orvosnő indulat nélkül, semleges hangon mondta a természetes igényt: a román anyanyelvű kapjon román eligazító papírt, a magyar pedig magyar nyelvűt. Én a titkárságot vezető hölgynek drukkolok. Sejtem, hogy ő a kezdeményezője ennek a kétnyelvűségnek. Nehogy emiatt az incidens miatt "dőljön be" a kezdeményezés. Egy mezőségi fiatalasszony – vagy lány? – miatt, aki ma egy mezőségi településen nem talál egy magyarul is értő valakit, aki lefordítsa neki, hogy menjen a családorvoshoz, akinek szintén kellene (?) értenie annyit magyarul, akár Marosvásárhelyen végzett, akár Kolozsvárott, hogy küldőpapír kell.
Normális körülmények között ez a banális történet megmosolyogtató. Akkor is, ha a hölgy szándékosan demonstrál azzal, hogy nem érti, mi az a munkahelyi igazolás. De Marosvásárhely frontváros, minden szó fontos a magyarnak is, a románnak is. Az utóbbinak különösen. Ezért az esetek többségében évtizedek óta ebben a városban élnek, de egy mukkot nem szólnának magyarul. Akkor sem, ha tudnak. Kivéve azt a professzort, aki engem a vizsgálat során olyan veretesen szép magyar nyelven igazít el – vegyen mély lélegzetet! , tartsa benn a lélegzetet!, szuszoghat rendesen! –, hogy csak ámultam, amikor az orvosi pecsétre ránéztem, és elolvastam a román nevet. Ezt meg is jegyeztem a magyar orvosomnak, aki közölte: régi marosvásárhelyi, nagy tekintélyű orvos. Hasonló tapasztalatokat is jócskán gyűjtöttem.
De mit kezdjek ezzel a mezőségi fiatal hölggyel, és számomra nem egyértelmű a főorvos asszony reagálása sem.
A főorvosnő nevemen szólít. Belépek, leülök. Mindjárt az első mondat kulcsszavát sem találom. Zavaromat észreveszi, és szép magyar nyelven, tökéletes akcentussal faggat az állapotomról.
Megnyugszom.
A főorvos asszony is "régi vásárhelyi".
