Csak a gond az, hogy a mélység (oda kell írnom, hogy szerintem) nem Coelho-nál, Osho-nál, Müller Péternél kezdődik. Azt hiszem, itt elvetettem a sulykot. Tulajdon­képpen ezekkel sincs semmi gond. Az ember abban hisz, amiben akar. Van, aki a nacionalizmusban, Müller Péter Szeretetkönyvében, Istenben, a művészetekben. Nem is az a lényeg, hogy miben hiszünk. Inkább az, hogy miként. Mennyit teszünk a hitünkért. Mennyire megyünk bele a dolgokba. Nem kell millió egyetemed, tízes általánosod legyen ahhoz, hogy ne légy felszínes ember.
Csak merni. Merni feszíteni a határokat. Feszegetni. Merni sodródni. Bármennyire is klisé, de nem foglalkozni másokkal.
"Mindig mindent túlzásba viszel."
"Nem érzed a határaid."
Na és?
Szeretném, ha valaki elárulná, hol vannak a határok. Hol, és miért pont ott. Mennyi fér bele a normalitásba? Mennyi fér bele egy napilap diákrovatába?
Egy művészmozi vajon beleférne? Mert én annak kimondottan örülnék. A "szinema" helyett művészmozit például. És akkor ott jó lenne.
Szervezzünk felolvasóesteket. Teázzunk kicsit Balassitól kezdve Varró Daniig mindenkivel.
S o d r ó d j u n k.