Az ébresztő megszólalásával együtt levegőt veszek, és tartást testembe, hogy a találkozások státuszharcait zsugorodás, összemenés nélkül kibírjam. A fürdőben előkészítve alapozó, zöld szemceruza, cinizmus. Mindent használok. Anya szólt, hogyha bármit szeretnék, szóljak, és megveszi. Ami azt illeti, szabadság, az kéne. Növelem a hajam. Jelenleg minden szép lányénál 7 centivel rövidebb. Egy hónap alatt 1,5 centit nő, öt hónap múlva más leszek. Magányos vagyok a törődéstől, apuka érdeklődésétől, a kedvességtől, magányos a szerelemtől. Elfáradtam. Ma pár másodpercre a szemembe néztek. Próbáltam megszólalni, de a vállaim összeszorították a szavakat, és egyedül maradtam.
Az éjszaka azt álmodtam, hogy a szél kivitt egy izlandi semmi közepére, a státusztalanságba. Hozzám sem érve, figyelmesen vetkőztetni kezdett. Lehámozta rólam a hajam, a lila cipőt, a vállam görcsölését, a hasat, a szorítást. Letörölte az alapozót, a szemceruzát és a cinizmust. Körbejárta a frusztrált, megrugdosott testet, amit egyedül hagytak az idegen (v)ágyak szuszogásában. Lekap­csolt minden végtagot, minden kiszolgáltatott pillanatot, minden férfi óvatlan nyomát, az érintéseket a test emlékezésével együtt. Elvette arcomról a bíráló tekintetet, a bujkálást, a kereséseim hibásságát, az anyában való elveszést, majd úgy döntött, szétesett arcomat is jól elcsomagolja. Ki­mosta a magányt. Szét­szedte mindenemet, amiről azt hittem, én vagyok.
Sokat várat a félelem, addig vártam, amíg tél lett. A megtisztított csonkaságból hópehely lett. Végre szállhatok csupaszon, zsugorok és magány nélkül. Mind­ehhez nem kell más, csak aprócska hit, boldog tekintetek a folyamatos panaszok helyett, észrevenni a pillanatok boldogságát, az örömet, a szerető embereket. Köny­nyű és derűs hópehely, ami mindennap érzi és érti, hogy élni nem a többiekhez, hanem az örökkévalósághoz képest érdemes.

Oláh Eszter