Történik néhány utalás arra, hogy régen magyarok is lakták ezt a vidéket, ám mára mind meghaltak, néhány magyar nyelvű könyv maradt meg csupán, amiből időnként Klara Burszen kisasszonynak olvasnak fel, aki egy szót sem ért magyarul, ám megjósolták neki: egy magyar katonatiszt jön majd érte. Verhovina peremvidék, egy zárt térség, ahol a közösség saját szabályai érvényesülnek, életének megvan a maga rendje és ideje, mely független más települések és a civilizáció menetétől. Az ott élők saját történetekkel, mítoszokkal, babonákkal és szokásokkal rendelkeznek, az ott található kénes termálvizeknek köszönhetően a térségben sajátos szag terjeng, mely miatt "amikor valahonnan idegen érkezik, és közénk telepedik, orrát egy darabig zsebkendővel takarja, és néha órákra van szüksége, hogy magához térjen, megszokja közelségünket és főleg a levegőt, ami körülveszi, és amit más híján most neki is be kell szívni". A termálvizek gőzei, a köd, a homály hatja át az egész települést, "elborítja a völgyet, megüli az udvarokat, beszivárog a házakba, az éléskamrákba, a ruhásszekrényekbe és a fiókok legmélyére", átitatja az emberek életét, álmait, látomásait, gondolkodását. A vonat sem jár itt, a sínek is lassan eltűnnek. A tájnak apokaliptikus, világvége hangulata van, a mű alcíme is erre utal: Változatok végnapokra.
Verhovina annak a mesékből ismert helynek felel meg, "ahol még a madár sem jár". Ugyanis Verhovinán "madarak sincsenek. Voltak, de amikor valakik kezdték tűzoltófecskendővel lemosni a fákról a fészkeket, balsejtelmük támadt, és a nyár kellős közepén fogták magukat, és elköltöztek. És még valami: azóta, hogy a Brusztyinai-tavaknál is történt egy s más, például a nádasban fekete füstöt eregető tüzek gyúltak, a környéket a vonuló madarak is elkerülik." A Néma erdőben, ahogy Anatol Korkodus brigadéros nevezte a környékbeli erdőt, csak varjak maradtak. Varjak, melyek szintén a pusztulás, az elhagyatottság jelei. De találhatóak itt másféle "madarak" is, ugyanis Anatol Korkodus brigadéros időről időre idehozat néhány fiatalt a közeli javítóintézetből, hátha sikerül neki jobb útra térítenie őket. Ezeket a fiatalokat nevezte Anatol Korkodus madaraknak, mert "a vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek". És ugyanakkor élt itt még egy különös "madárka", Nika Karanika, a cinege démon, ahogy Anatol Korkodus hívta. Másképp gondozónő, aki egy szép napon, nem tudni, honnan érkezett Verhovinára, és "sötétkék köpenyére ezüstzsinórral énekesmadarak voltak hímezve, miközben feje körül, mintha valami káprázat tenné, Verhovina elveszettnek hitt cinegéi röpködtek".
A cselekmény Anatol Korkodus brigadéros letartóztatása előtt két héttel kezdődik. Anatol, ahogy a későbbiekben kiderül, évekkel ezelőtt érkezett Verhovinára mint a vízügyi brigád képviselete, és ő hozta létre a helység mosodáját, melyet a melegvíz-források tápláltak. Bizonyos értelemben ő volt Verhovina életrendjének az alapja, az, aki mindennap ellenőrizte a vízszintet, és minden fontos jelenséget lejegyzett. De Anatol Korkodust letartóztatták, mi több, meggyilkolták, de ki, és mi célból? Erre nézve csak sejtéseket közöl a szöveg. Abból viszont jó sokat, sőt, ezek a sejtések és utalások a szöveg fő mozgatóelemei. Verhovina nagy változás elé néz, s tudja ezt a település összes lakója. Készülődik valami, és emiatt mentek el a madarak, de az ezer éve itt élő Czervensky család is eltűnt, megérezték, hogy "itt hamarosan és végérvényesen minden megváltozik", és ennek a változásnak tudható be a brigadéros meggyilkolása is. Olykor különös idegenek bukkantak fel a környéken ólálkodva, egy ismeretlen hatóság tagjai, akik különböző terveket szövögettek a térség jövőjéről, bányákat akartak beindítani, a meleg vizet felhasználni. A brigadéros halála után a változás mondhatni felgyorsul, a mosoda már nem fog rendszeresen működni, a termálvizeket nem ellenőrzik és takarítják, bezárják a kocsmákat és Edmund Pochoriles fogadóját, illetve egyre többen halnak meg a már idősebb lakosságból. Az itt élők már "igazából csak az idő múlását várják".
A könyv tizenhárom fejezetből, majdhogynem tizenhárom elbeszélésből áll. A részek címei mindig egy adott szereplő nevét viselik, zárójelben.
A mű cselekménye bizonyosan éveket ölel fel, azonban nem tudni, pontosan mennyi idő is ez, mintha az idő múlását valamilyen más mércével mérnék Verhovinán. Folyamatosan csak az évszakról tudunk, éppen tavasz van, ősz, nyárelő, tél vége, mintha az évek nem is állnának össze, csupán az évszakok váltakozása jelezné az idő múlását. Épp ezért sosem tudjuk pontosan, hogy az a tavasz éppen a másik három említett tavasz előtt, után van, vagy megegyezik vele, persze a cselekményből sejtjük, de az sem bizonyos. Az egész művet balladai homály fedi, mind a teret és időt, mind a cselekményt és az embereket. Ez a mitikus világ mintha időn kívül létezne, szinte teljesen elzártan, távol a civilizációtól, valahol múlt, jelen és jövő közt lebegve. Részben ebből kifolyólag a közösség életében fontos szerepet töltenek be a látomások, az álmok, a jövendölések, a megérzések, a babonák.
A szereplői szólam egy igen szokatlan megnyilvánulásával találkozhatunk a műben: sehol sincs párbeszédjel. Rengeteg monológ, gondolatmenet és párbeszéd lenne a regényben, azonban írásban nincs különbség közöttük és a tájleírások, elbeszélő részek között. Folyamatosan a szabad függő beszéd elve érvényesül, ahol nyelvi jelzés nélkül halljuk a szereplők szavait, gondolatait a narrációba ágyazva. Úgy tűnik, mintha Verhovina lakosai nem is léteznének, és ezáltal szavaik sem, mintha ez az egész történet elemeire hullva egy gőzfelhőben lebegne, így nincs különbség múlt, jelen és jövő, a kimondott és elgondolt szavak között, csupán létezés van a nem létezésben, és elmúlás az öröklétben.
A könyv utolsó fejezete több szempontból is különbözik a többitől. Először is, mert érkezik egy újabb idegen, egy fotós, aki fel szeretné mérni a terepet. Ennek a fotósnak Nikon fényképezőgépe van. Ez a kívülálló más, mint az eddig hébe-hóba felbukkanó ólálkodók, mert ő egy teljesen más világból jött, a civilizációból. Ugyanebben a részben találjuk a mű egyetlen konkrét időpontra történő utalását, mikor véletlenül megpillantunk egy korábban meggyilkolt szereplő keresztfáján egy évszámot: 2011. Ez az évszám és a Verhovina zárt közösségébe betörő szereplő egy pillanatra berántja az időn kívül lebegő települést a valóságba, de Verhovina gőzfelhői is hamar beszippantják őt: meghal. A változás szele azonban már elkerülhetetlenül ólálkodik a környék felett, visszatérnek a madarak. Miért és hogyan? Erre nincsen utalás. Mi fog történni az "igazából csak az idő múlását váró" lakossággal?
"Úgyis az lesz a könyvből, amit az olvasó elképzel. És ez így van rendjén" – jelenti ki Bodor Ádám. Ez a mű végig megdolgoztatja fantáziánkat, és hagyja, hogy mi töltsük ki a részletek közt tátongó űrt, és mi alakítsuk tovább Verhovina sorsát. Miután elolvassuk, mi is részeseivé válunk Verhovina mítoszainak, és "talán, soha nem hagyjuk el Verhovinát".

Ugron Nóri