Riportalanyunk 1973-ban az uzoni iskola írásos említésének 325. évfordulójára iskolamonográfiával rukkolt ki. Az archív rajzokkal és régi fotókkal illusztrált iskolatörténetet a Művelődés az év októberi számában közölte. Ennek a témához, illetve az iskolatörténethez illően terjedelmes írásnak a fő jellegzetessége a rendkívüli tájékozottság. Széplaki Károly a monográfiaíráshoz felhasználja a vonatkozó történeti forrásanyagot, erre ráépíti saját kortársainak odafigyelésre érdemes tanulmányait. A munka legnagyobb értéke a gazdag históriai tényanyag mellett az uzoni iskolatörténetet egybefogó és együvé ötvöző szakírói szemlélet. A gazdag anyagot a történelmi Magyarország szellemi mozgásterébe helyezi. Olyan korszakban, amikor pontosan ezt a történelmi kötődést ,,illett" mellőzni. Széplaki iskolamonográfiája ma is szó szerint vállalható és közölhető. Az utószószerű ragasztékot kell lefejteni róla, amely terjedelmének rövidségével is jelzi, hogy a szerző ,,muszáj-feladatot" teljesít úgy, hogy nem az írás farka csóválja a monográfia kitűnően felépített testét. Nincs benne semmi lihegő fogadkozás, az éppen fennálló rendszer csak utalásszerűen van jelen. Sommás, de lényegre törő az iskola Trianon utáni helyzetének elemzése is: ,,A két világháború közötti helyzetre jellemző, hogy két iskola működik Uzonban. A román tannyelvű állami iskola a községháza épületében és a felekezeti iskola a Tatrangi-féle épületben. Az oktatásnak a gyakorlattal való kapcsolata visszaesett, nincs már faiskola, tornaterem, hiányoznak a természettudományok tanításához szükséges felszerelések."

Ennyi. Az iskolafejlődés elakadását, a regressziót jelzi az, amit Berecz Gyula iskolatörténetének tanulmányába építésével a 19. század végéről megállapít: ,,Az iskolának megvan minden szükséges taneszköze, van faiskolája, iskolakertje, felszerelt tornaterme, mindannyi a tanítók gondozására bízva." Egy másik minősítő megállapítása — mármint Berecz Gyulának: ,,Tanítóinak működésével az egyházközség s annak főbb hatóságai mindig meg voltak elégedve, melyről az iskolai jegyzőkönyvekben a régi canonica visitatio írásbeli nyilatkozatai évről évre olvashatók."

Az előbbi megjegyzések jelzik, hogy az uzoni iskolázás milyen sokat haladt az idők során. Ha összevetjük az akkori legtöbb falusi iskola elhanyagolt állapotával, láthatjuk, hogy itt már a formatív gyakorlati oktatás, a sokoldalú képzés terén jelentős haladás történt, megközelítve Székelyföld akkori civilizációs szintjéhez viszonyítva a kor követelményeit máig ható közösségi összefogással.

Még hogy Székelyföld emlegetése 1973-ban — hisz ez ma is kiveri a biztosítékot, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a tanulmány egészében egy szó sem esik a hegyen túli oktatásról. Székelyföldet és Erdélyt az egész történet során önálló, független entitásként kezeli. Ezért mondom, hogy az 1973-as monográfia végéről le kell csípni ,,az 1944 után hazánkban végbement mély társadalmi átalakulások" bekezdést, újra kell írni, s ezt a nem egészen két hasábot megelőző tizenhármat meg lehet őrizni úgy, ahogy van, és be lehet építeni egy általános Uzon-falumonográfiába.

A monográfia legsikerültebb fejezete az, amelyben a mai iskola névadójának, Tatrangi Sándornak (született 1797-ben) a szerepét elemzi. Ebben nem csupán gazdag tényanyagot közöl az iskolaalapító elődről, hanem az elemzés meghökkentően áthallásos: ,,Történt pedig mindez akkor, amikor az elnémetesítésre törekvő ellenforradalmi Habsburg-rendszer a forradalom bukása után egyre-másra rendezte a vizsgálatokat az iskolában rebellis tankönyvek és más bizonyítékok után kutatva, s nem egy helyen meghurcolták a tanítókat azzal a váddal, hogy népük történelmét tanították az iskolában. Ebben az összefüggésben Tatrangi 1856-os hagyakozását akkor fogjuk fel helyesen, ha a népi ellenállás egyik formáját, a túlélés elősegítésének eszközét látjuk benne, akinek emléke megérdemelné, hogy az iskola ma is viselje a nevét."

Az iskola ma Tatrangi Sándor nevét viseli — s Széplaki iskolamonográfiájában az ,,elnémetesítést" kell az idézett passzusban egy megfelelő szóval helyettesíteni, s rögtön helyben vagyunk, az 1970-es években.

Az iskolamonográfia olvasmányos alkotás is. ,,Tatrangi tette nemcsak Orbán Balázs, hanem Jókai fantáziáját is foglalkoztatta. Tatrangi felesége, Benke Julianna feltehetően rokonságban állt Laborfalvi Benke Róza családjával. Az erdélyi úton lévő Jókait, aki akkor kerületi képviselőjelöltként lépett fel Illyefalván, Pünkösti Ferenc uzoni lelkész 1881. jún. 6-án így üdvözölte: »De legyen Ön Uzon községünk nevében is a legszívesebben üdvözölve, azon község nevében, amelynek kebelében született, élt, munkált és halt meg Tatrangi Sándor az ő nemes lelkületű feleségével, Benke Juliannával kiknek nemes tettüket oly szépen és lelkesítőleg írta le, hogy példájuk által mások is a nemzet iránti szeretetre, áldozatkészségre serkentessenek.« Talán nem véletlen — jegyzi meg Széplaki Károly —, hogy A jövő század regénye főhősét Tatrangi Dávidnak nevezte a szerző."

A monográfiát a pedagógus feleséggel, Széplakiné Demeter Lenkével ketten jegyzik.

A vidéki tanár ismeretszerzésének forrásvidékén

— A kulákság milyen következményekkel járt rád nézve? Az egyetemi felvételivel nem voltak gondjaid?

Sz. K.: Tehertétel volt. De 1947-ben nem kellett az egyetemre felvételizni. Csak be kellett iratkozni. Én beiratkoztam a magyar szakra és szociológia mellékszakra.

— Milyen volt az egyetemi élet? Nem vegyültél bele semmiféle egyetemi mozgalomba? Volt-e egyáltalán valamilyen ifjúsági mozgalom?

— Kezdetben, amikor felmentünk, én tízesre vizsgáztam. De a KISZ-ből kizártak apám kuláksága miatt. Pedig még a politikai tiszt is engem védett.

— Egyetemi tanáraitok közül kire emlékeztek a legszívesebben?

— Szabédi Lászlóra, Márton Gyulára. Jancsó Elemérre is, de róla írták azokat a gúnyos sorokat, hogy félt ennyi meg ennyi évet.

Elvégeztem az egyetemet, és kineveztek Arad megyébe, hogy minél távolabb kerüljek a szülőföldtől. Ott nyugton hagytak, mert a falutól tíz kilométerre volt az állomás, s a tanfelügyelők nem nagyon jöttek ki. Aztán besoroztak katonának. Munkaszolgálatra, a Brăilai Nagysziget mellé. Repülőteret építettünk a szovjetek számára. A tiszt számára én írtam a politikai tanfolyamra a dolgozatot, s az annyira tetszett, olyan dicséretet kapott, hogy jutalmul hazaküldött pityókafelvásárlásra. Egy hónapig voltam itthon. A dolgozat címe is az akkori divat szerint jó volt: A béke ügye. Huszonnégy hónapig voltam katona. A Nagysziget mellől áthoztak Brassóba, a 2. számú üzembe, ahol aknavetőket gyártottak. Az épület tetőzetének az építéséhez kellett felhordatni az anyagot. Érteni kellett hozzá, hogy a tele talicskát a lift felvigye, s az üreset lehozza. Ott dolgoztam.

Mikor leszereltem, három tanfelügyelőségnek írtam levelet. Egyet Brassóba. Visszaírtak, hogy menjek be, mert a tanfelügyelő szóba akar állni velem. Bementem. Elmondtam, hogy ki vagyok, mi vagyok, s milyen végzettségem van. A tanfelügyelőségre akartak bevinni, mert ott nem volt magyar szakos inspektor. Aztán csalódtak bennem. El kellett mondanom, hogy apám kuláklistás volt. Megjött a másik helyről, Csíkból is a levél. Azt írták, menjek, mert orosz szakosra szükség van. Csíkba nem akartam menni orosz nyelvet tanítani. Inkább elmentem Kőhalom rajonba. Alsórákoson egy orosz nő tanította a nyelvet, aki feleségként jött oda.

Közben felvettek párttagnak is.

1966-ban házasodtunk össze Lenkével.

— Lenke honnan került Alsórákosra?

Sz. Lenke: Brassói vagyok, lánykori nevem Demeter. Én ’57-ben végeztem biológia—kémia szakon. Alsórákoson ismerkedtünk meg. Ott bérelt lakásban laktunk, elég primitív körülmények között. Nyomorúság volt az élet.

Sz. K.: Alsórákoson tíz évet tanítottunk. Onnan átjöttünk Rétyre. Három hónapig voltam ott. Uzonba kultúrház-igazgatót kerestek.

— Származási bonyodalmak nem voltak a brassói Demeter családban?

— Nem. Édesapám géplakatos volt a brassói 1. számú üzemben. Édesanyám háztartásbeli. Van egy húgom, ő az egészségügybe került. Velem nem volt származási gond az egyetemen. Jó eredménnyel végeztem. A természetet, az állatokat kedveltem. Ezért választottam a biológiát.

— Hány évet tanítottatok Uzonban?

Sz. L.: ’66-tól nyugdíjazásunkig. Sok kiváló tanítványunk volt. Mindig jönnek most is hozzánk. A nyáron az ötvenéveseknek volt találkozójuk. Engem azért hívtak meg osztályfőnöknek, mert a tulajdonképpeni már rég meghalt. Lévén uzoni, s mint aki még mozogni tud, s egyik fő fennforgolódó vagyok, rám esett a választásuk. Erre a környékről és a távolabbi helyekről is hazajöttek. Ezek közül kevesen hagyták el az országot. Már ötvenévesek. A gyerekeik felnőttek, munkába álltak, vagy egyetemisták. Ez a korosztály nem ment el, de a gyerekeik közül vannak Magyarországon.

— Harminc esztendő alatt sokan kerültek ki a kezetek alól. Ezek közül tanulmányaik alapján kik vitték a legtöbbre?

Sz. K.: Sokan. Nagyon jó érzés, amikor hallom, hogy orvosok, mérnökök lettek, s jól haladtak az életben. Járnak haza, tartják a kapcsolatot a faluval. Nem mindenki végzett főiskolát, egyetemet, de az uzoniak általában mindenhol megállják a helyüket.

— Van-e monográfiája Uzonnak? Neked a saját történeteidről vannak-e feljegyzéseid? Itt nagyon szép könyv- és folyóirat-gyűjteményt látok...

— Megírtam az uzoni iskola történetét. Ez kötetben nem jelent meg. A Művelődés közölte. De nem adom ki a kezemből, mert addig hurcolták mindenféle kiállításra, hogy alig tudtam visszaszerezni. Fényképgyűjtemé­nyünk is van. A sok-sok iskolai szereplésről.

— Mivel töltitek most a nyugdíjas napjaitokat?

Sz. K.: Én sokat olvasok. Nem tudok mozogni. A könyveimnek valamikor csak mintegy harminc százalékát olvastam el. Megvásároltuk, s feltettük a polcra. A Bibliából is olvasok mindennap valamennyit. A kulturális élet olyan volt valamikor, hogy sohasem tudtam, mikor megyek haza. Nem volt idő olvasásra. Rengeteg volt a gyűlés, sokszor ebédre sem tudtam hazajönni.

Visszatérve az olvasásra: naponta három tévéhíradót is végignézünk. És szidjuk azokat, akiket kell...

Sz. Lenke: Az a probléma, hogy Károly most egy éve nagyon súlyos beteg volt. Problémák voltak a szívével.

Sz. K.: Az a gond, hogy gereblyélek az udvaron, teszek-veszek, de egy óra múlva már fáradt vagyok. Az orvosi rendelőig és a patikáig elmegyünk kocsival, de Szentgyörgyig vagy távolabbra már nem.

Szívelégtelenségem van. Ez onnan származik, hogy első esetben a sok aszpirintől valahol a gyomromban vérezni kezdtem. Nagyon elgyengültem. Kétszer kellett vérátömlesztést alkalmazniuk. Másodszor: szívritmuszavarom van. Gyalog már nem tudok járni. Nincsenek padok, mint régen a kapu előtt, ahová leülhetnék.