akiről egyébként az évek során elég sokat írtam, beszélgettem vele műtermében, faggattam a szobrairól, a terveiről, az álmairól, a fantáziálásairól, néztem munka közben, kérdeztem a műveiről,...
...a magam ámokfutó dilettáns módján megpróbáltam értelmezni is őket, most látom, hogy a mindenre figyelő Banner Zoltán, akinek alapos bevezető esszéjével jelent meg a Műterem sorozatban (végre) a Vetró- album, eme írásaimat is kötelességtudóan számon tartotta, és bizonyos felismeréseimet is figyelembe vette, legalábbis bibliográfiája tanúsága szerint. Nos, még annyit: egyik legkedvesebb könyvem, Az átiratok múzeuma borítóján Vetró rajza, a Bohócrevans szerepel, amely bekerült az albumba is. Egy csörgősipkás bohóc áll bal kézen a lova fején, jobb kezével meg fityiszt mutat, ,,ezt nektek!"… (Most megvallom, mindég azt hittem lelkem mélyén, az asszociációk sötét mezőin, a belső tájakon, hogy ezt a bohócot rólam mintázta, akárcsak felejthetetlen barátom, Baász Imre egyik korai regényem, a Luca napi időjóslások borítóján az egyik hőst azok közül, akiket elrabolnak a kicsi zöld emberek…)
Menekülők
Mindezt csak azért írom, hogy senki ne várjon tőlem ezúttal tárgyilagosságot, ilyesmi műkritikában is ritka, mint a fehér holló, de a vallomás, a confessio úgy is, mint műfaj, teljességgel kizárja, s amúgy is elfogult vagyok Vetróval, mint apa a — na milyen? — gyermekével. Hogy miért vagyok elfogult? Bámulom munkakedvét, szorgalmát, kitartását, mindezek a tulajdonságok egy nem mindennapi művészdinasztia egyik oszlopos tagjának nem mindennapi forma- s (ez még ritkább!) arányérzékével, bizarrériákra is hajlamos, groteszk látásmódjával párosulnak. Éppen ezért megdöbbentő a tragédiaérzéke. Több húron játszik, mint az ókori költők, noha a húr — ez is az Ő titka — egy. Mindig az, amelyikre éppen szüksége van. Szükség pedig sokszor bont törvényt, különösen ha belegondolunk, hogy a hetvenes-nyolcvanas éveket, férfikorát kitartó munkában és vidéki magányban töltő művészt, aki már nem nagyon remélhetett új fordulatot az aranykorszak Romániájában, a kóros unalom országában, hirtelen halmozták el felkérésekkel, megbízatásokkal. Elég csak megnézni, hány köztéri szobra áll, és hol széles e hazában, s azon is túl. Hirtelen szoborba lehetett mintázni a magyar és a transzszilván történet nagyjait. Ilyesmiről 1989-ig csak álmodozni lehetett, s azt is titokban. Vetró pedig, mintha megsokszorozta volna önmagát, noha akkor tört rá a betegség is, amikor minden erejére szüksége lett volna, eleget tett az elvárásoknak, s közben volt ereje folytatni saját világát is, amelyet még fiatalon kezdett el, s amelynek alaphangulata, a bűbájos irónia azóta sem változott. Épp ezért fantasztikus, amikor rá tud hangolódni a nagy s tragikus történelmi személyiségekre, mert Don Quijote lovagolhat felénk (mögöttünk a szélmalmok), s mi ezen jókat derülhetünk — milyen érdekesek, amikor a bohóc sír, mi nevetünk —, de mondjuk Márton Áron tragikus hős másfajta megközelítést igényel. De minderről, Vetró táguló világáról alapos összefoglalót írt Banner Zoltán, a művészet hazai szerelmese. Ajánljuk tehát az albumot a művész és a művészet kedvelőinek. Tanulhatnak belőle, keresve a délibábot, bronzban, képzeletben…
